A sejtedzés különleges dolog, már a neve is sokatmondó. A hét sportjának edzője – aki momentán ezt a mozgásformát oktatja –most beavat minket abba, hogy ő miként vélekedik az egészséges életmódot körbeölelő kérdésekről.

Miben rejlik az általad oktatott sport különlegessége?

Számomra a tánc az, ami egyszerre tölt fel és fáraszt le, a lehető legpozitívabb értelemben. Annyira komplex a mozgásanyag, amivel táncban dolgozni lehet, hogy úgy érzem, minden kis porcikámat totálisan átmozgatom. Tud finom és könnyed lenni, de erős és határozott is. Jelen vannak a női és a férfi energiák, ahogyan bennünk is. Maga az improvizáció pedig ezeken felül leginkább a pillanat örömére tanít meg: hogy értékeljem, figyeljem, kapcsolódjak az itt és mosthoz. Emellett képes legyek kapcsolódni a saját testemhez, illetve a körülöttem levő emberekhez is. Egy sejtedzésen izzadunk, és élvezzük az izmaink égető munkáját, ahogy óráról órára jobb formába kerülünk, de emellett pont, hogy keressük a legminimálisabb izommunkát is, az organikus, szabad, áramló mozgást.

Kigyúrt, szálkás vagy elfér egy kis felesleg?

Ha a saját szemszögemből nézem, akkor magamon nagyon minimális az a felesleg, amivel jól érzem magam, inkább a szálkás az, amit szeretek, és amiben jó érzéssel vagyok. (Mellesleg ehhez is a tánc bizonyult a leghatékonyabbnak számomra.) Ha a résztvevők megkérdezik, őszintén úgy érzem, szuper dolog egy kis felesleg is, nem szabad ezzel bántani magunkat. (igen, magammal elég szigorú vagyok, ezen dolgozom...). Sőt, alkotás szempontjából meg kifejezetten szuper, hogy annyifélék vagyunk, más testünk van, és másfajta mozgásunk. Mindenki egyszeri és egyedi. Így még fantasztikusabb látni, hogy ennyi különböző ember hogyan old meg egy közös feladatot, vagy mutat be egy performanszot. Elsődlegesnek a saját szempontomból is az érzetet tartom: hogy fitt és egészséges legyek, hogy jó érzés legyen a bőrömben lenni, és a testi erőt, energiát ne csak a saját magam örömére tudjam használni, hanem az élet más területén se akadályozzon a gyér fizikai állapotom, képes legyek helytállni.

Mik a jó edzés alapismérvei?

Ahogy a sejtedzésen is, szeretem, ha megérkezünk először, és finoman kezdünk hangolódni. Testileg és lelkileg is egy kicsit. Feladatom megteremteni azt a közeget, amiben gördülékenyen folyhat a munka. Olajozzuk az ízületeinket, melegszik a testünk. Tetőtől talpig végigmozgatjuk magunkat, és szinte észrevétlenül jelenik meg az első izzadságcsepp az arcunkon. Aztán persze gyorsulgatunk, lassulgatunk. Van, amikor tényleg nehéz gyakorlatot végzünk, mégis a könnyedségre, a benne rejlő örömök megtalálására törekszünk. Eddigi tapasztalataim alapján azt látom, hogy nem elég a gyakorlatokat néhány szóban elmondani: húzd be, nyújtsd ki, tartsd meg...hiszen ezeket is sokféleképpen lehet megcsinálni. Igyekszem a teljes testtel dolgozni, a teljes képpel, és ezt a gondolkodást átadni. Képek, hasonlatok segítenek ebben a legjobban, így mindenki ugyanabban a dologban érzi magát, van, ami összeköt minket, azonosak az alapok, és ezen belül természetesen rengeteg különbség lesz. Azt nagyon fontosnak érzem, hogy mindvégig mindenki a saját határaival játsszon. Senkinek sem kell másokhoz mérnie magát. A saját lehetőségeiddel kísérletezel, és fejleszted ezeket. Amikor ismét kicsit lelassulunk, helyet kapnak a nyújtósabb gyakorlatok is. Az izmokat tehát erősítjük, rázzuk is és óvatosan nyújtjuk. 

Mitől lesz valakinek egészséges az életmódja?

Erről Tóth Gábor élelmiszeripari mérnök tanítványaként és munkatársaként tanultam a legtöbbet. Mit ehet a sejt? című blogomon kezdtem írni ezekről a tapasztalatokról. Hogy mit ehet a sejt, az számomra nem csak a konkrét betevő falatot jelenti, hanem minden olyan tényezőt, amely hatással van a sejtjeinkre. Innen jött a sejtedzés kifejezés is. Tehát a rendszeres mozgás mellett az egészséges táplálkozás, a víz (külsőleg és belsőleg is), a légzőgyakorlatok (a levegő minősége, a tüdőnk kapacitásának kihasználása), a napon, természetben töltött idő, hogy hogyan kezeljük a stresszt, mit kezdünk a szabadidőnkkel, ezek mind fontosak. Ahogy egy jó edzés, az egészséges életmód is rendkívül összetett, odafigyelést és gyakorlást kíván. Érdekes, mert van amikor nagyon szuperül, szinte gondolkodás nélkül megy, sorra jó döntéseket hozok, és van, hogy nagyon erőlködnöm kell...de hát ez a gyakorlás benne. Hibázni lehet, magadat ostorozni nem érdemes.

Melyik sporteszközt tartod a leghasznosabbnak?

A saját testünket. A testünkkel rengeteg dolgot tudunk csinálni, vagy egy másik ember saját testével. Nekem nincsen túl sok eszközöm otthon, nemrégiben vettem egy masszázshengert. Ja és egy jó futócipő, meg egy bicikli! Azok fontosak. Szerintem.

Milyen motiváció az, amely mindig hat rád, ha nincs kedved mozogni?

Hogy utána mindig jobb!!!! :) Nem kell mindig ugyanannyit, ugyanolyan erőbedobással edzeni, már az is szuper, ha csak egy picikét csinálod.

Vikin kívül, más edzőket is emgkérdeztem a témában: Adrienn szerint nem gáz, ha néha becsúszik egy kis csoki, Csabi pedig igazán különleges gondolatokat fogalmazott meg a témával kapcsolatban!

Osváth Ricsi története olyan, amit sokszor a filmekben is látunk: volt egy szenvedélye, a vívás, amit egy komoly sérülés miatt hagyott abba, majd egy teljesen más úton járt, de az élet mégis visszaterelte őt az eredeti kiindulásba - csak más felállásban. Ennek köszönheti, hogy a londoni és a riói paralimpián is képviselhette Magyarországot egy kerekes székben: mindkétszer éremmel jött haza!

A Szatmárnémetiben született Osváth Richárd már kilenc éves korában elkezdett vívni - emellett pár hónapig focizott is. Végül csak maradt a vívásnál és az edzőnője bíztatására a szülei elkezdték neki erőltetni a sportot: így nyerte meg a gyerekbajnokságot, volt balkán bajnok és életét onnantól fogva végigkísérte a vívás.

"2004-ben, első éves egyetemista koromban, focizás közben szereztem egy porcsérülést Nagyváradon. Megműtöttek, majd még egy évig vívtam annak ellenére, hogy nem volt gyors a felépülésem. A szakemberek mutattak pár gyakorlatot, azokat csinálgattam, de így sem lett egészséges a térdem. Pár hónappal később jött a junior világbajnokság, ami után már többször is megműtöttek. 2006 augusztusában újra ráestem a térdemre, amitől elfertőződött. 2009-ben ismét jelentkezett a fertőzés, ami után teljesen megmerevedett a jobb térdem, mert összeforrt benne két csont. Szó esett a protézisről is, de egyrészt addigra már sok műtéten voltam túl, másrészt nem is garantálták, hogy befogadja a szervezetem, ezért inkább kihagytam a lehetőséget" - meséli Ricsi zanzásítva azt az időszakot.

Lukovczki Réka mindig is aktív lány volt: sportolt, közösségi életet élt és az általa maximálisnak hitt határait feszegette. Mikor két éve egy autóbalesetben elveszítette a lábát, az átlagos életnek vége szakadt; elkezdődött egy nehéz, komoly kitartást igénylő időszak, amiből végül Réka jött ki nyertesen.

"2014 júliusában volt életem legkeményebb napja: az autópályán kisodródtunk a kocsinkkal, majd a szalagkorlátnak ütköztünk, aminek az egyik tartozéka bekerült az utastérbe és feldarabolta a lábamat. Eközben végig magamnál voltam, de a végére már annyira kevés vér volt bennem, hogy alig láttam, olyan sejtelmes, mátrixos volt minden. Tudtam, hogy baj van, de bíztam abban is, hogy erős vagyok és túlélem. Öt órával később felébredtem, fölemeltem a fejemet és láttam, hogy a térdemtől lefelé hiányzik a bal lábam. Először azt gondoltam, hogy oké, elveszett egy lábam, ez tragikus, viszont életben maradtam, szóval nagy mázlista vagyok."

Rékának a kórházban töltött időszakot a humor segített átvészelni, ennek kapcsán az egyik este eszébe jutott egy régi, gyerekkori álma.

"Mindig jedi lovag akartam lenni és arra is emlékeztem, hogy Anakin Skywalkernek sem volt túl sok végtagja, mégis nagyon klasszul harcolt a filmekben, éppen ezért megállapítottam, hogy én is egy szuper jedi alany lehetnék."

"A nővérek előtt azzal poénkodtam, hogy legalább nem kell már zoknikat pároztatnom, pozitívan álltam mindenhez. A kórházi időszak után kezdődött a rehabilitációm, ami hónapokig tartott. Egy nagy szakértelemmel bíró csapat dolgozott azon, hogy javuljak, mégis fantom fájásaim voltak a nap 24 órájában, amiktől az őrület határára kerültem. Ennek ellenére tűrtem a fájdalmakat, mert lábra akartam állni.”

A lány fejben már összetette az ideális láb kinézetét, máshogy képzelte el a műlábat, mint amilyen a valóságban volt. Mikor megkapta az első műlábát, egy kicsit csalódott volt. "Eleinte nem tudtam milyen formában fogják hozzám csatlakoztatni az új lábamat; azt hittem, hogy rám fogják műteni, de még arra is tippeltem, hogy majd agyhullámokkal fogom működtetni a szerkezetet, sci-fisen gondolkodtam. Az első műlábam borzalmasan nézett ki, egy kis henger alakú tokba passzírozzák bele a lábamat, amit vákummal zártak le, hogy benne maradjon. Ezalatt volt egy térdízület-szerkezet és a csinos vádlim helyén egy cső éktelenkedett, ami olyan ronda volt, hogy nem hittem szememnek. Hiányzott belőle az alakiság."

Az első csalódás idővel elillant, hiszen három hónap után már kapott egy valamivel fejlettebb darabot, addigra megtanulta a lépéseit is koordinálni. "Minden reggelemnek volt egy rutinja: gyógytornáztam, pszichológushoz jártam, voltak úszóedzéseim és délutánonként kondiztam, tornáztam. Az úszáskor le kellett vennem a műlábamat és idővel megszoknom, hogy nincs szükség hozzá két lábra. Gyerekkorom óta sportos alkat vagyok, minden mozgás vonzott. Imádtam futni, kosárlabdázni, kézilabdázni, focizni, íjászkodni és úszni. Az íjászatot azért is szerettem, mert tudatos életre nevel, nagyon kikapcsol, megszűnik minden probléma, csak arra figyelek hogyan tudnék nagyon szépet lőni."

Réka elég szívós volt és nem bírt magával, egyre inkább csak azt várta, hogy újra mozoghasson, emellett a kíváncsiság is hajtotta, feszegette a testi határait a rehabilitáció során is. "Engem az motivált, hogy minél többet kihozhassak a helyzetből. Élveztem a gyógytornát, mert a kondi által le tudtam adni a fölös energiáimat, ez volt akkoriban a napom fénypontja, hiszen a testem használhatóbbá vált.

A műláb viselésekor 70 százalékkal több energiát kell megmozgatnom minden járáskor.

Az egy kilométeres séta már hosszútávnak számít nálam, egy pihenős hétvége után ilyenkor nagyon tud fájni a járás, kemény izommunkára van szükségem a lábam mozgatásához. Akik a lábamat készítették, javasolták, hogy tartsak egy tudatos, tápanyagdús étrendet, hiszen ha három kilót hízok, már nem férek bele a műlábamba és így fél évente új műlábra lenne szükségem, ezért betartom a helyes étrendet. Azt mondják, minden a genetikától függ. 21 év alatt sosem tudtam hízni, tömör izom voltam, amióta nem mozgok intenzíven, könnyen felcsúszik az úszógumi, ha nem figyelek oda. Ennyit a genetikáról."

Egy ilyen súlyos baleset és az azt követő hosszú, nem csak humorral, de szenvedéssel is járó időszak után Réka másként tekintett magára, mint korábban, ráadásul passzív féléven volt, jobbnak látta, ha a rehabilitáció után bezárkózik és nem megy sehova otthonról. "A baleset utáni ősszel nehezen tudtam elfogadni, hogy még mindig nő vagyok,

hiába voltam csinos és kék szemű, hiányzott a lábam, ezért nem tartottam magam szépnek.

Melegítőkben, alvós ruhákban éltem, nem akartam nőies ruhákat hordani, a ruhatáram nyolcvan százalékát nem tudtam felvenni, mert nem ment rá a műlábamra - akkor mintha kettévágták volna a jóérzésemet. Amikor 2015 februárjában visszatértem az egyetemre, végre azt éreztem, hogy én is megint fiatal vagyok, élettel teli, nem kell a nőiességem elvesztésén siránkoznom. Fellendült a szociális életem, végre azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az életigenlés."

Amellett, hogy az életkedve is visszatért, Réka inspirálta azokat, akik hasonló cipőben járnak, több felkérése is érkezett, az interjúktól kezdve a modellkedésig. Ez utóbbi is inkább szórakozást és önismeretet jelentette számára. "Eleinte a fotós ismerőseimmel kezdtünk el szórakozásképpen képeket csinálni, végül ez az irány komolyra fordult, amikor egy tervezőlány megkért, hogy legyek az új kollekciójának az arca - a Bionic nevű ékszerkollekció reprezentálja a kapcsolatot az emberi test és a mechnaikus világ között. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy mennyire át tudom adni a személyiségemet a képeken, amilyen valójában vagyok, de ehhez az értékteremtő eseményhez szükség volt egy jó stábra is. Számomra ez az, ami hiányzik a divat világából: attól, hogy valaki nem tökéletes, még jól mutathat egy fotón. Szeretem, ha nem az átlagot, hanem a meghökkentőt mutatják be, számomra ez sokkal inkább életközelibb."

A lány teljesen beintegrálódott az életbe, olyannyira mer álmodni, hogy már sportcéljai is vannak. "Ébredés után mindig csonktornázom, azaz a csonkizomzatot erősítem, hiszen minél izomsabb, annál aktívabb egész nap. Ehhez társítok felüléseket, kitartásokat vegyesen, néha még csípőre is gyúrok. A közeljövőben aktívabb leszek a konditeremben is. Sőt, amióta idén májusban, Lipcsében először kipróbáltam egy futólábat,ami annyira megtetszett, hogy azóta én is akarok egyet venni magamnak. Egy ilyen lábban elképesztő dinamizmus van, de a csonkizommal igen nehéz megmozgatni. A szerkezetet Heinrich Popow mutatta be, aki egyoldali amputált sportoló, tizenéve műlábbal sportol, rövid-és hosszútávfutó. Nagyon motiváló személyiség, ahelyett hogy azt mondaná >>Ne sportolj mert hiányzik a lábad!<< inkább bíztat, hiszen az adja meg az élet szépségét, hogy a hiányoddal is el tudsz jutni valahova."

Rékának július 20-a két éve elég komoly jelentőséggel bír. "Az a nap az újjászületésemé, amit azóta is ünnepelek, minden évben; koccintok a barátaimmal, kiülünk a velencei móló szélére és megünnepeljük, hogy itt vagyok. Ha esni fog az eső vagy jégeső szakad ránk, mi akkor is ott leszünk. A baleset óta máshogy élek, azelőtt nem volt ilyen körültekintő és boldog. Tudat alatt bevonzottam ezt a dolgot, már korábban is éreztem, hogy többre vagyok képes."

Ami pedig a motivációt illeti, a lánynak van egy kis fali táblája, ahova az őt motiváló dolgokat kitűzte. Van egy kedvenc mondata is: It’s not over until I win.

"A komforzóna egy nagy szemétláda tud lenni, mert elhiteti velünk, hogy másra sem vagyunk képesek, csak arra, ami eddig tőlünk telt. Amint ezen túllépsz és megtapasztalod a kitartásodat, a fizikumodat, ott kezdődik az igazi élet, ettől válhatsz magabiztossá, ez adja a legnagyobb motivációt számodra, hogy megtapasztalod a saját nagyságodat!" - zárta inspiráló sorait Réka.

Illés Adorján és barátja, Ádám már közel másfél éve kerülik meg a Földet, bringával! Az egyedi étkezést folytató és örökké jókedvű Adorjánt ezúttal Délkelet-Ázsiában értem utol: elmesélte hogyan kerültek be egy buddhista kolostorba, miért váltak külön az útjaik egy időre Ádámmal és az jövőbeli tervein túl az élethez való jelenlegi hozzáállásába is beavatott.

A legutóbbi bejelentkezésed óta már több országot is a hátatok mögött hagytatok. Jelenleg hol tartózkodsz, és mit csinálsz ebben a pillanatban?

https://www.youtube.com/watch?v=z4hWF-xRPfg&feature=youtu.be

Június 13-án volt az egy éves évfordulója a földkerüléseteknek. Hogyan ünnepeltétek meg? Milyen érzések voltak bennetek, érkeztek gratulációk?

Ezen a napon pont külön bringáztunk. Reggel egy iskola melletti családi házban ébredtem, a reggeli után lehetőségem nyílt egy rövid beszédet tartani a diákoknak az utazás szépségéről, ezután elköszöntem a szállásadóimtól, majd elindultam. Egész nap felfelé kellett tekernem, nem foglalkoztam az évfordulónkkal. Este hulla fáradtan egy rendőrséghez értem, tőlük kértem szállást, de sajnos visszautasítottak. Viszont az egyik rendőrtiszt vett nekem kekszet és üdítőt, plusz lelkesen érdeklődött a biciklis földkerülés iránt. A lelkesedése rám is átragadt és a beszélgetésünktől feltöltődve ismét bringára ugrottam, így tekertem le még 10 kilométert a következő rendőrörsig, ahol már meg tudtam pihenni. Ott a bogárinvázió mellett internet is rendelkezésre állt, így kiírtam a Facebook-oldalunkra, hogy már egy éve úton vagyunk és megköszöntem az olvasóinknak a bíztató üzeneteket, amiket az utazásunk során kaptunk tőlük. Erre a posztra sok gratuláció érkezett.

Az elmúlt egy évben változott az élethez való hozzáállásod?

Továbbra is szeretek élni, reggelente hálát szoktam adni az égnek, hogy egy újabb napot kaptam ajándékba. Szeretem az embereket, a természetet, és az utazásunkkal járó mindennapos kihívásokat. Ahogy gyűlnek a tapasztalataim, bölcsebbé válok, ami lehetőséget ad önmagam mélyebb megismerésére, önkorlátozó hiedelmeim felismerésére és elengedésére.

Egy buddhista kolostorba is bejutottál, leírnád röviden az olvasóknak, hogyan sikerült és milyen volt odabent lenni? Emiatt lettél kopasz?

Ágóval akkor találkoztam először, amikor 2016 májusában egy barátnőjével eljött az első Blondie szigetelős edzésre. Miután körbefutottuk a Margitszigetet, kiderült, hogy az volt az első sziget köre. Ott még nem tudtam mennyire hatalmas dolog ez számára, de büszke voltam arra, hogy velünk tette meg először ezeket a kilométereket. Később a csapat állandó tagjává vált és alig telt el úgy alkalom, hogy ne érkezett volna meg kezdésre a zászlóshajójával, vagyis a férjével, Szilárddal. Ahhoz képest, hogy a két személyiség tűz és víz, de ennek ellenére nagyon is kiegészítik egymást az élet több területén, például a sportban.

Mindenek előtt avassuk be az olvasókat: mióta vagytok együtt és mennyire volt jelen az sport az életetekben korábban?

Sárik-Hermann Ágota: Tíz éve vagyunk együtt, három éve házasodtunk össze, anno még az egyetemen ismerkedtünk meg. Én egy multinál dolgozom, ülőmunkát végzek, a családom pedig tipikusan nem mozgó, ahol gyakoriak szív-és érrendszeri betegségek. Ha vidéken elmentél futni, mindenki hülyének nézett,  nem volt divat a sport, de ezzel szemben a kert megmunkálása . Mivel a szüleim – főleg apukám – egész nap nehéz fizikai munkát végeztek, utána általában már nem volt kedvük mozogni. A kötelező tesi órákon felül én sem sportoltam, bár voltak próbálkozásaim: felnőttként megfordultam egy spinning órán, kangooztam, kipróbáltam a bodyartot, de mindegyikre maximum két alkalommal mentem el, mert nem éreztem, hogy ezek lennének a testreszabott sportjaim. Harminc felé közeledve érezni kezdtem, hogy nem lesz jó, ha folyamatosan 8-10 órákat ülök egy helyben. A sikertelen próbálkozások közepette 2015-ben munkahelyet váltottam, ami már közelebb volt a lakhelyemhez, így rendszeresen sétáltam a munkába, de egy dekát sem fogytam, amitől teljesen ki voltam borulva.

Sárik Szilárd: Informatikusként dolgozom egy bankban, így az ülőmunka nálam is fenn áll. Még gyerekkoromban, apukám hatására kezdtem el mozogni, hamarabb tanultam meg a jégen közlekedni, mint görkorizni. A rendszeres mozgás családi program volt nálunk, az elbeszélések szerint szerettem triciklizni, az általános iskolában már kézilabdáztam is. Ágóval voltunk már közösen síelni, de korábban nem volt jellemező, hogy együtt mozogjunk. A munkába sétálás nekem is 2015 telén jött a képbe, hiszen ahogy egy nagy márka szlogenje is szól: nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözet.

De Ágót nem olyan fából faragták, ezért a sétálás mellett sem hagyta abban a próbálkozásokat!

Ágó: Egy téli sétám alkalmával – ekkor már 85 kiló voltam a 165 centis magasságom mellett – akadt meg a szemem egy Curves termen. Azt követően kezdtem el oda járni, aminek köszönhetően 14 kilót fogytam. Mivel még nem szültem, az is motivál, hogy a jövőben a babakocsit fel tudjam vinni a harmadikra. A narancsbőr kevésbé izgatna azzal szemben, hogyha nehezemre esne a gyerekem után futni.

Annak ellenére, hogy nem mozogtatok korábban együtt, mostanra az edzések alappillérei vagytok, hogy alakult ez így?

Ágó: A barátnőim rágták a fülemet a közös futás miatt, de nem jött össze, így valahogy nagyon jókor talált be a Blondie szigetelős edzés. Gyűlölök futni, az a típus vagyok, akinek jellemezően 100 méter után szúr az oldala, rosszul van és arra gondol, hogy mikor állhat már meg végre. Szerintem nem is futok jól, ezért is volt hasznos, amikor Krisztián (Nádasi Krisztián, az edző – a szerk.) mondta hogyan rakjam a lábamat. Folyamatosan próbálgatom a határaimat és haladok. Akik azt hallják tőlem, hogy futok, mind le vannak döbbenve. Egy edzés után posztolt képhez még egy cuki kommentet is kaptunk a kollégámtól, miszerint kívül bájos kiscicák, belül kősziklák vagyunk. Nagyon örülök, hogy Szilárddal találtunk egy olyan mozgást, amibe én sem halok bele és ő is élvezi. Sőt, mostanában rendszeresen számon is kér, hogy járok-e edzeni. 

Ágó, kipróbáltál bármilyen diétát eddig?

Ágó: Húsz évesen próbálkoztam a szétválasztós diétával, sikerült is fogynom tíz kilót, de 1-2 év múlva ugyanott voltam. Tudni kell rólam, hogy nagyon ingerült vagyok éhesen, a gyümölcsnapon este már nem szólhatott hozzám a férjem.

Milyen hatással van rátok a közös mozgás?

Szilárd: Alapvetően nagyon jól hat ránk, sokat lendít a dolgon, hogy együtt indulunk el mozogni, bár én akkor is elmegyek görkorizni, ha nincs kedvem.

Ha kialakíthatnátok egy saját edzést, az milyen elemekből adódna össze?

Szilárd: Nem kötném gyakorlatokhoz, nekem sokkal fontosabb a jóleső fáradtság érzése, ami a mozgás után jelentkezik.

Ágó: Ebben egyetértek! Talán a spinningen érzékeltem azt, hogy az elején majd meghalok, de a 40. percnél végigfutott a hátamon a hideg; tudtam, hogy a nehezén túl vagyok és nincs messze a vége. Egy ideig Ausztriában dolgoztam. Az irodánkban egy ott dolgozó ötvenes férfi - aki mellesleg instruktor volt - a saját szakállára tartott gerinctornákat. Az órákon Flexibart is használt, ami nekem nagyon bejött. Ráadásul annyira jó volt, hogy az egész IT-szekciót képes volt odacsalni.

Felnéztek-e bárkire az elért sportsikereiért?

Ágó: Hosszú Katinkát követem a közösségi oldalain, volt rá példa, hogy azért mentem el reggel edzeni, mert láttam az instáján egy mozgásra biztató képet. A Michael Phelpsről készült reklámot pedig rengetegszer megnéztem, imádom az aláfestő zenéjét, egy időben rendszeresen hallgattam, mielőtt edzeni vagy gyalogolni indultam. 

Szilárd: Régen nagyon szerettem nézni az olyan extrém sportokat, mint a BMX, a görderszka és a görkori. Az egy egészen más világ, mivel a versenyzők elég keményen összezúzzák ott magukat. Engem motivál az akaratuk és az elszántságuk, hiszen azaz életük, hogy miután szó szerint a padlóra kerülnek, felállnak és újra visszamennek a rámpa tetejére.

Vannak kitűzött sportcéljaitok?

Szilárd: Mostanra már elég sokat fogytam, szeretnék már izmot is építeni, érdekelnek a saját testsúlyos edzések. Valami szervezettebb dolgot szeretnék, gondolkozom a kettlebellen, mert jókat hallottam róla.

Ágó: A súlyzós edzések szimpatikusak, kacérkodtam a BBG programmal is. Még nem kezdtem bele, mert számomra fontos, hogy egy edzőtől külső visszajelzést kapjak, hogy ne feltétlenül egy edzésterv sémát kövessek. 

Mi a legfőbb motivációtók akkor, ha nincs kedvetek edzeni?

Ágó: Nekem Szilárd. Amúgy mindig valami más, általában valamilyen zene, nemrég például egy autentikus cigány zenekar muzsikája indított utamra. A Curvesben minden századik edzésnél pólót kapunk, valamint havonta mérnek minket, ezek mind buzdítanak. Volt olyan hét, hogy hatszor mentem edzeni, annyira sikerült motiválnom magam.

Szilárd: Nekem általában nincs szükségem motivációra, csak addig nehéz elkezdeni, amíg neki nem indulok. Ha pedig már mozgok, hiába vagyok fáradt, tudom, hogy jó lesz.