Loboda Márk teljesen más szemszögből szemléli a világot, nincs elképzelése arról hogy nézhet ki valójában a Margitsziget, mégis rója a köröket, érzi a víz illatát, de a medencét nem látta még soha, mégis szeret benne úszni. Idén pedig félmaratont fog futni - látássérültként -, mert miért is ne?

Osváth Ricsi története olyan, amit sokszor a filmekben is látunk: volt egy szenvedélye, a vívás, amit egy komoly sérülés miatt hagyott abba, majd egy teljesen más úton járt, de az élet mégis visszaterelte őt az eredeti kiindulásba - csak más felállásban. Ennek köszönheti, hogy a londoni és a riói paralimpián is képviselhette Magyarországot egy kerekes székben: mindkétszer éremmel jött haza!

A Szatmárnémetiben született Osváth Richárd már kilenc éves korában elkezdett vívni - emellett pár hónapig focizott is. Végül csak maradt a vívásnál és az edzőnője bíztatására a szülei elkezdték neki erőltetni a sportot: így nyerte meg a gyerekbajnokságot, volt balkán bajnok és életét onnantól fogva végigkísérte a vívás.

"2004-ben, első éves egyetemista koromban, focizás közben szereztem egy porcsérülést Nagyváradon. Megműtöttek, majd még egy évig vívtam annak ellenére, hogy nem volt gyors a felépülésem. A szakemberek mutattak pár gyakorlatot, azokat csinálgattam, de így sem lett egészséges a térdem. Pár hónappal később jött a junior világbajnokság, ami után már többször is megműtöttek. 2006 augusztusában újra ráestem a térdemre, amitől elfertőződött. 2009-ben ismét jelentkezett a fertőzés, ami után teljesen megmerevedett a jobb térdem, mert összeforrt benne két csont. Szó esett a protézisről is, de egyrészt addigra már sok műtéten voltam túl, másrészt nem is garantálták, hogy befogadja a szervezetem, ezért inkább kihagytam a lehetőséget" - meséli Ricsi zanzásítva azt az időszakot.

Lukovczki Réka mindig is aktív lány volt: sportolt, közösségi életet élt és az általa maximálisnak hitt határait feszegette. Mikor két éve egy autóbalesetben elveszítette a lábát, az átlagos életnek vége szakadt; elkezdődött egy nehéz, komoly kitartást igénylő időszak, amiből végül Réka jött ki nyertesen.

"2014 júliusában volt életem legkeményebb napja: az autópályán kisodródtunk a kocsinkkal, majd a szalagkorlátnak ütköztünk, aminek az egyik tartozéka bekerült az utastérbe és feldarabolta a lábamat. Eközben végig magamnál voltam, de a végére már annyira kevés vér volt bennem, hogy alig láttam, olyan sejtelmes, mátrixos volt minden. Tudtam, hogy baj van, de bíztam abban is, hogy erős vagyok és túlélem. Öt órával később felébredtem, fölemeltem a fejemet és láttam, hogy a térdemtől lefelé hiányzik a bal lábam. Először azt gondoltam, hogy oké, elveszett egy lábam, ez tragikus, viszont életben maradtam, szóval nagy mázlista vagyok."

Rékának a kórházban töltött időszakot a humor segített átvészelni, ennek kapcsán az egyik este eszébe jutott egy régi, gyerekkori álma.

"Mindig jedi lovag akartam lenni és arra is emlékeztem, hogy Anakin Skywalkernek sem volt túl sok végtagja, mégis nagyon klasszul harcolt a filmekben, éppen ezért megállapítottam, hogy én is egy szuper jedi alany lehetnék."

"A nővérek előtt azzal poénkodtam, hogy legalább nem kell már zoknikat pároztatnom, pozitívan álltam mindenhez. A kórházi időszak után kezdődött a rehabilitációm, ami hónapokig tartott. Egy nagy szakértelemmel bíró csapat dolgozott azon, hogy javuljak, mégis fantom fájásaim voltak a nap 24 órájában, amiktől az őrület határára kerültem. Ennek ellenére tűrtem a fájdalmakat, mert lábra akartam állni.”

A lány fejben már összetette az ideális láb kinézetét, máshogy képzelte el a műlábat, mint amilyen a valóságban volt. Mikor megkapta az első műlábát, egy kicsit csalódott volt. "Eleinte nem tudtam milyen formában fogják hozzám csatlakoztatni az új lábamat; azt hittem, hogy rám fogják műteni, de még arra is tippeltem, hogy majd agyhullámokkal fogom működtetni a szerkezetet, sci-fisen gondolkodtam. Az első műlábam borzalmasan nézett ki, egy kis henger alakú tokba passzírozzák bele a lábamat, amit vákummal zártak le, hogy benne maradjon. Ezalatt volt egy térdízület-szerkezet és a csinos vádlim helyén egy cső éktelenkedett, ami olyan ronda volt, hogy nem hittem szememnek. Hiányzott belőle az alakiság."

Az első csalódás idővel elillant, hiszen három hónap után már kapott egy valamivel fejlettebb darabot, addigra megtanulta a lépéseit is koordinálni. "Minden reggelemnek volt egy rutinja: gyógytornáztam, pszichológushoz jártam, voltak úszóedzéseim és délutánonként kondiztam, tornáztam. Az úszáskor le kellett vennem a műlábamat és idővel megszoknom, hogy nincs szükség hozzá két lábra. Gyerekkorom óta sportos alkat vagyok, minden mozgás vonzott. Imádtam futni, kosárlabdázni, kézilabdázni, focizni, íjászkodni és úszni. Az íjászatot azért is szerettem, mert tudatos életre nevel, nagyon kikapcsol, megszűnik minden probléma, csak arra figyelek hogyan tudnék nagyon szépet lőni."

Réka elég szívós volt és nem bírt magával, egyre inkább csak azt várta, hogy újra mozoghasson, emellett a kíváncsiság is hajtotta, feszegette a testi határait a rehabilitáció során is. "Engem az motivált, hogy minél többet kihozhassak a helyzetből. Élveztem a gyógytornát, mert a kondi által le tudtam adni a fölös energiáimat, ez volt akkoriban a napom fénypontja, hiszen a testem használhatóbbá vált.

A műláb viselésekor 70 százalékkal több energiát kell megmozgatnom minden járáskor.

Az egy kilométeres séta már hosszútávnak számít nálam, egy pihenős hétvége után ilyenkor nagyon tud fájni a járás, kemény izommunkára van szükségem a lábam mozgatásához. Akik a lábamat készítették, javasolták, hogy tartsak egy tudatos, tápanyagdús étrendet, hiszen ha három kilót hízok, már nem férek bele a műlábamba és így fél évente új műlábra lenne szükségem, ezért betartom a helyes étrendet. Azt mondják, minden a genetikától függ. 21 év alatt sosem tudtam hízni, tömör izom voltam, amióta nem mozgok intenzíven, könnyen felcsúszik az úszógumi, ha nem figyelek oda. Ennyit a genetikáról."

Egy ilyen súlyos baleset és az azt követő hosszú, nem csak humorral, de szenvedéssel is járó időszak után Réka másként tekintett magára, mint korábban, ráadásul passzív féléven volt, jobbnak látta, ha a rehabilitáció után bezárkózik és nem megy sehova otthonról. "A baleset utáni ősszel nehezen tudtam elfogadni, hogy még mindig nő vagyok,

hiába voltam csinos és kék szemű, hiányzott a lábam, ezért nem tartottam magam szépnek.

Melegítőkben, alvós ruhákban éltem, nem akartam nőies ruhákat hordani, a ruhatáram nyolcvan százalékát nem tudtam felvenni, mert nem ment rá a műlábamra - akkor mintha kettévágták volna a jóérzésemet. Amikor 2015 februárjában visszatértem az egyetemre, végre azt éreztem, hogy én is megint fiatal vagyok, élettel teli, nem kell a nőiességem elvesztésén siránkoznom. Fellendült a szociális életem, végre azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az életigenlés."

Amellett, hogy az életkedve is visszatért, Réka inspirálta azokat, akik hasonló cipőben járnak, több felkérése is érkezett, az interjúktól kezdve a modellkedésig. Ez utóbbi is inkább szórakozást és önismeretet jelentette számára. "Eleinte a fotós ismerőseimmel kezdtünk el szórakozásképpen képeket csinálni, végül ez az irány komolyra fordult, amikor egy tervezőlány megkért, hogy legyek az új kollekciójának az arca - a Bionic nevű ékszerkollekció reprezentálja a kapcsolatot az emberi test és a mechnaikus világ között. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy mennyire át tudom adni a személyiségemet a képeken, amilyen valójában vagyok, de ehhez az értékteremtő eseményhez szükség volt egy jó stábra is. Számomra ez az, ami hiányzik a divat világából: attól, hogy valaki nem tökéletes, még jól mutathat egy fotón. Szeretem, ha nem az átlagot, hanem a meghökkentőt mutatják be, számomra ez sokkal inkább életközelibb."

A lány teljesen beintegrálódott az életbe, olyannyira mer álmodni, hogy már sportcéljai is vannak. "Ébredés után mindig csonktornázom, azaz a csonkizomzatot erősítem, hiszen minél izomsabb, annál aktívabb egész nap. Ehhez társítok felüléseket, kitartásokat vegyesen, néha még csípőre is gyúrok. A közeljövőben aktívabb leszek a konditeremben is. Sőt, amióta idén májusban, Lipcsében először kipróbáltam egy futólábat,ami annyira megtetszett, hogy azóta én is akarok egyet venni magamnak. Egy ilyen lábban elképesztő dinamizmus van, de a csonkizommal igen nehéz megmozgatni. A szerkezetet Heinrich Popow mutatta be, aki egyoldali amputált sportoló, tizenéve műlábbal sportol, rövid-és hosszútávfutó. Nagyon motiváló személyiség, ahelyett hogy azt mondaná >>Ne sportolj mert hiányzik a lábad!<< inkább bíztat, hiszen az adja meg az élet szépségét, hogy a hiányoddal is el tudsz jutni valahova."

Rékának július 20-a két éve elég komoly jelentőséggel bír. "Az a nap az újjászületésemé, amit azóta is ünnepelek, minden évben; koccintok a barátaimmal, kiülünk a velencei móló szélére és megünnepeljük, hogy itt vagyok. Ha esni fog az eső vagy jégeső szakad ránk, mi akkor is ott leszünk. A baleset óta máshogy élek, azelőtt nem volt ilyen körültekintő és boldog. Tudat alatt bevonzottam ezt a dolgot, már korábban is éreztem, hogy többre vagyok képes."

Ami pedig a motivációt illeti, a lánynak van egy kis fali táblája, ahova az őt motiváló dolgokat kitűzte. Van egy kedvenc mondata is: It’s not over until I win.

"A komforzóna egy nagy szemétláda tud lenni, mert elhiteti velünk, hogy másra sem vagyunk képesek, csak arra, ami eddig tőlünk telt. Amint ezen túllépsz és megtapasztalod a kitartásodat, a fizikumodat, ott kezdődik az igazi élet, ettől válhatsz magabiztossá, ez adja a legnagyobb motivációt számodra, hogy megtapasztalod a saját nagyságodat!" - zárta inspiráló sorait Réka.

Lendvai Anna cisztás fibrózissal született, huszonévesen már túl van két tüdőátültetésen, de ennek ellenére szeptemberben többedmagával mászta meg a Kékestetőt. Önmagát akkor is stuffolta, amikor már az egy helyben állástól izomláza volt, de mindenben támogatta szerelme is, aki szintén ugyanezzel a betegséggel éli a napjait. Aki beteg és nem érez magában erőt a haladáshoz, mindenképpen olvassa el ezeket a sorokat.

"Csak két hónapos voltam, amikor kiderült, hogy cisztás fibrózisom van (CF). A betegség több szervet is érinthet, nekem a májamat és a tüdőmet gyengítette, fertőzéseket kaptam el és olyan volt, mintha folyamatosan meg lettem volna fázva. Sokat jártam kórházba és napi négy órát kellett foglalkoznom a tüdőmmel. Szerencsére nem okozott nagy törést a közösségi életemben, mivel asztmás oviba jártam, ahol megértőek voltak az óvónők" - kezdi történetét Anna, akinek az állapota ellenére már nagyon fiatalon megjelent a sport az életében.

Illés Adorján és barátja, Ádám már közel másfél éve kerülik meg a Földet, bringával! Az egyedi étkezést folytató és örökké jókedvű Adorjánt ezúttal Délkelet-Ázsiában értem utol: elmesélte hogyan kerültek be egy buddhista kolostorba, miért váltak külön az útjaik egy időre Ádámmal és az jövőbeli tervein túl az élethez való jelenlegi hozzáállásába is beavatott.

A legutóbbi bejelentkezésed óta már több országot is a hátatok mögött hagytatok. Jelenleg hol tartózkodsz, és mit csinálsz ebben a pillanatban?

https://www.youtube.com/watch?v=z4hWF-xRPfg&feature=youtu.be

Június 13-án volt az egy éves évfordulója a földkerüléseteknek. Hogyan ünnepeltétek meg? Milyen érzések voltak bennetek, érkeztek gratulációk?

Ezen a napon pont külön bringáztunk. Reggel egy iskola melletti családi házban ébredtem, a reggeli után lehetőségem nyílt egy rövid beszédet tartani a diákoknak az utazás szépségéről, ezután elköszöntem a szállásadóimtól, majd elindultam. Egész nap felfelé kellett tekernem, nem foglalkoztam az évfordulónkkal. Este hulla fáradtan egy rendőrséghez értem, tőlük kértem szállást, de sajnos visszautasítottak. Viszont az egyik rendőrtiszt vett nekem kekszet és üdítőt, plusz lelkesen érdeklődött a biciklis földkerülés iránt. A lelkesedése rám is átragadt és a beszélgetésünktől feltöltődve ismét bringára ugrottam, így tekertem le még 10 kilométert a következő rendőrörsig, ahol már meg tudtam pihenni. Ott a bogárinvázió mellett internet is rendelkezésre állt, így kiírtam a Facebook-oldalunkra, hogy már egy éve úton vagyunk és megköszöntem az olvasóinknak a bíztató üzeneteket, amiket az utazásunk során kaptunk tőlük. Erre a posztra sok gratuláció érkezett.

Az elmúlt egy évben változott az élethez való hozzáállásod?

Továbbra is szeretek élni, reggelente hálát szoktam adni az égnek, hogy egy újabb napot kaptam ajándékba. Szeretem az embereket, a természetet, és az utazásunkkal járó mindennapos kihívásokat. Ahogy gyűlnek a tapasztalataim, bölcsebbé válok, ami lehetőséget ad önmagam mélyebb megismerésére, önkorlátozó hiedelmeim felismerésére és elengedésére.

Egy buddhista kolostorba is bejutottál, leírnád röviden az olvasóknak, hogyan sikerült és milyen volt odabent lenni? Emiatt lettél kopasz?