Rajt:

Az utóbbi években több olyan helyzet is adódott az életemben, amikor testileg vagy szellemileg sérült emberekkel találkoztam, esetleg interjút is készítettem. Sőt, sokszor keresem a különleges történeteket, hiszen ha csak egy kis időre is, de általuk más szemüvegen keresztül láthatjuk az életet. A sérülteknek ugyanolyan jól esik és jót tesz a mozgás - akár a saját kereteiken belül - és ugyancsak felpezsdítheti a közérzetüket, ha emberek között vannak. A SUHANJ! Fitness az első olyan fitneszterem, ahol látás-és mozgássérültek, valamint épek ugyanúgy, akár egyszerre tudnak edzeni.

Mi lehet a titok? Alapjaiban véve a maximális empátia és az előítéletek falakon kívül hagyása. A többire én is kíváncsi voltam.

Ahogy én láttam:

A nagy ablakok miatt már kívülről látni, hogy itt bizony sportolnak. Az első benyomásom, miután belépek a helyre: minden mennyire kék, de olyan szép fajta kék! Ez nem egy hagyományos edzőterem, nem pihennek nagy számban fehérjeporok a polcon, sőt, kimondottan letisztult a recepció és környéke. Este van, pár ember szállingózik a helyen, olyan konditeremtől szokatlan, de pozitív csönd van, a hely sem gigászi méretű, az öltöző tiszta és mindenki számára könnyen elérhető. Mivel óra előtt már egy másfél órás jógát lenyomtam, csak itt döbbenek rá, hogy az előző helyről annyira elsiettem, hogy ott maradhatott a másik macinacim. Nincs mit tenni, sztreccs farmerben kell stretchingelnem. 

A fitneszteremnek van egy kardió része, ahol gépeket lehet használni és a terem, ahol az óratípusokat lehet kipróbálni; ez utóbbi közvetlen a női öltöző mellett van, ahol már a gyertyafény mellett, hard body hang, TRX-ek, gumikötelek és polifoamok hegye vár minket - bár mi ténylegesen ezekből csak az utolsó kettőt fogjuk használni.

Mindig is érdekelt hogyan edzhetnek együtt teljes összhangban épek és sérültek, már csak amiatt is, mert az utóbbiak konditermi tapasztalatiról (már ha volt ilyen) nem sok jót hallottam.

Ennél az óránál most első kézből tapasztalhatom meg ezt az élményt, hiszen két látássérült is velünk fog mozogni. Gréti, az oktató mindent a legnagyobb természetességgel kezel, legyen szó instruálásról vagy a gyakorlatok kivitelezéséről.

A látássérült résztvevők is könnyedén integrálódnak, néha az az érzésem, hogy még jobb testtudattal rendelkeznek.

Minden egyes testrészt átmozgatunk és nyújtunk, a háttérben a fényképező kattogásának hangján túl populáris zenék szólnak normál, átéléses hangerőn, néhánynál olyan érzésem támad, mintha Calvin Harris is itt lenne velünk.

Hiába "csak" strertchingelünk, sokat dob a rajtam, amikor mozgás közben meglátom a SUHANJ! Fitness jelmondatát a falon: Erőt adunk!

Na és hogy ülőmunkát végzőként melyik gyakorlat az én kedvencem? Naná, hogy a nyak nyújtásos rész. 

Ami fontos:

Ritkán fordul elő, hogy két edzésre menjek egymásután, a dupla lazító és egyben erősítő edzés igazán jól esett egymásután ebben a sorrendben. Az is egyértelművé vált, hogy a stretching kiváló kiegészítése a kemény edzéseknek. Egy szolid lélektani utazáson is részt vettem, ami kommunikáció formájában folytatódott az öltözőben. Nyitott, az emberi sorsok és a sport iránt érdeklődő emberként azt érzem, hogy a jövőben bármikor szívesen részt vennék újra az órákon. 

Hol? SUHANJ! Fitness, Budapest XIII. Tátra utca 6.
Mit vigyél? váltócipő és ruha (tényleg:))
Férfi/nő arány: megoszlik

Rajt:

Amióta a blogot csinálom, nyitott szemmel járok a sportok terén, nincs olyan, amit ne vennék fel a listámra. A Facebook-idővonalamat pörgetve jött szembe velem a Pound Fit, amit szellemesen csak a legütősebb edzés néven reklámoztak. Pár hete elkezdtem dobolni, ezért ez a sport elsőbbséget élvezett, így azon nyomban felkerestem az edzőt.

Ahogy én láttam:

Csak egy hatalmas parkoló melletti ajtón van jelezve a helyszín, ami valamelyest eldugott, hiszen a Corvin Dance Center táncteremébe csak egy lifttel lehet feljutni. Ahogy nyílik a terem ajtaja, pillanatokon belül látom, hogy eredetileg nem fitneszterem volt a kialakítás célja, csak egy hely, ahol nagy a tér és nyugodtan tudnak a 30-50 év közöttiek is salsázni – első blokkra ez a látvány fogad, majd az edzővel is találkozom. Az öltöző elég kicsi, kevés a szekrény is, így mire odaérek, már csak egy marad szabad, így a barátnőmmel megoldjuk a helyzetet a ketten összepakolós módszerrel, de aki utánunk jött, az nem lehetett boldog.

A kisterembe érve a kezembe nyomják az óra alakotóelemét: az edzéshez kitalált dobverők műanyagok és zöld színek van! Mindenki megérkezik, alkalmazkodik a sok emberrel megtelve már kicsinek tűnő hely adottságaihoz és leterít egy polifoamot.

Vivi, az edző már az elején mondja, hogy nem lesz szükség zoknira és cipőre (az eredetileg Amerikából származó) mozgáshoz, ezzazz!

A csapat nagy részén látszik, hogy összeszokott, hiszen amikor Vivi lehetőséget ad nekem a bemutatkozásra, a monológom után mindannyian kocogtatják a dobverőiket - ezt köszönésnek veszem.

Amire mindenek előtt kíváncsi voltam: úgy fogjuk-e ezt az dobverőt, mint a hagyományosat? A válasz: nem, a fogása cseppet sem hasonlít a dobverő fogáshoz, sőt, itt mozgás közben ki kell nyújtani a kezet ahhoz, hogy a hasizom is dolgozzon edzés közben (ezt tapasztaltam).

Miközben a lájtos és lassabb bemelgítésen túlesünk, egyszer csak begyorsul a tempónk és mindenki teljes erőből csattogtatja az ütőket a parkettán. Olyan sok a lelkes csaj egy rakáson, hogy aki ilyen óra adására adja a fejét, az a táncoló talpak és a püfölő ütők miatt mindenképpen olyan helyet válasszon, ahol strapabíró a parketta. Ezek közepette azonban észre sem veszem, de folyamatosan guggolok is, cseles.

Az óra során több zenei blokk váltakozik, az egyik gyakorlat közben Jason Derulo mocskos beszédre bíztat minket.

Viszont a hangerő miatt Vivien instrukcióit nem mindig hallom. Az ülőgyakorlat közben pedig eléggé fáj a csípőm, de ezt betudom annak, hogy két nappal korábban futóversenyen voltam. 

A gyors ütemet és tempót nem sikerül folyamatosan tartani, néha azon kapom magam, hogy inkább koncentrálok és nem a mozgás élvezetére helyezem a hangsúlyt, ennek ellenére olyan gyorsan elment a 60 perc, mintha csak fél óra lett volna. Persze itt is volt egy csavar a végén, ami máshol az egy perces statikus, az itt a masszív popsiemelést és a közbeni dobolást jelenti. Egy ilyen rendhagyó kombó után igazán jól esik nyújtani.

Ami fontos:

Kíváncsi voltam hogyan lehet ebből változatos koreográfiát kihozni, de alapvetően sikerült az elvárásomat megugrani, hol lassabb, hol gyorsabb mozdulatokkal. Mivel tele volt a terem, ezért helyezkedni kellett, ami zavart. Polifoamot érdemes vinni, ja és persze, hogy ismét kihangsúlyozzak egy szimpatikus dolgot: lehet zokniban és mezítláb is edzeni!

Lukovczki Réka mindig is aktív lány volt: sportolt, közösségi életet élt és az általa maximálisnak hitt határait feszegette. Mikor két éve egy autóbalesetben elveszítette a lábát, az átlagos életnek vége szakadt; elkezdődött egy nehéz, komoly kitartást igénylő időszak, amiből végül Réka jött ki nyertesen.

"2014 júliusában volt életem legkeményebb napja: az autópályán kisodródtunk a kocsinkkal, majd a szalagkorlátnak ütköztünk, aminek az egyik tartozéka bekerült az utastérbe és feldarabolta a lábamat. Eközben végig magamnál voltam, de a végére már annyira kevés vér volt bennem, hogy alig láttam, olyan sejtelmes, mátrixos volt minden. Tudtam, hogy baj van, de bíztam abban is, hogy erős vagyok és túlélem. Öt órával később felébredtem, fölemeltem a fejemet és láttam, hogy a térdemtől lefelé hiányzik a bal lábam. Először azt gondoltam, hogy oké, elveszett egy lábam, ez tragikus, viszont életben maradtam, szóval nagy mázlista vagyok."

Rékának a kórházban töltött időszakot a humor segített átvészelni, ennek kapcsán az egyik este eszébe jutott egy régi, gyerekkori álma.

"Mindig jedi lovag akartam lenni és arra is emlékeztem, hogy Anakin Skywalkernek sem volt túl sok végtagja, mégis nagyon klasszul harcolt a filmekben, éppen ezért megállapítottam, hogy én is egy szuper jedi alany lehetnék."

"A nővérek előtt azzal poénkodtam, hogy legalább nem kell már zoknikat pároztatnom, pozitívan álltam mindenhez. A kórházi időszak után kezdődött a rehabilitációm, ami hónapokig tartott. Egy nagy szakértelemmel bíró csapat dolgozott azon, hogy javuljak, mégis fantom fájásaim voltak a nap 24 órájában, amiktől az őrület határára kerültem. Ennek ellenére tűrtem a fájdalmakat, mert lábra akartam állni.”

A lány fejben már összetette az ideális láb kinézetét, máshogy képzelte el a műlábat, mint amilyen a valóságban volt. Mikor megkapta az első műlábát, egy kicsit csalódott volt. "Eleinte nem tudtam milyen formában fogják hozzám csatlakoztatni az új lábamat; azt hittem, hogy rám fogják műteni, de még arra is tippeltem, hogy majd agyhullámokkal fogom működtetni a szerkezetet, sci-fisen gondolkodtam. Az első műlábam borzalmasan nézett ki, egy kis henger alakú tokba passzírozzák bele a lábamat, amit vákummal zártak le, hogy benne maradjon. Ezalatt volt egy térdízület-szerkezet és a csinos vádlim helyén egy cső éktelenkedett, ami olyan ronda volt, hogy nem hittem szememnek. Hiányzott belőle az alakiság."

Az első csalódás idővel elillant, hiszen három hónap után már kapott egy valamivel fejlettebb darabot, addigra megtanulta a lépéseit is koordinálni. "Minden reggelemnek volt egy rutinja: gyógytornáztam, pszichológushoz jártam, voltak úszóedzéseim és délutánonként kondiztam, tornáztam. Az úszáskor le kellett vennem a műlábamat és idővel megszoknom, hogy nincs szükség hozzá két lábra. Gyerekkorom óta sportos alkat vagyok, minden mozgás vonzott. Imádtam futni, kosárlabdázni, kézilabdázni, focizni, íjászkodni és úszni. Az íjászatot azért is szerettem, mert tudatos életre nevel, nagyon kikapcsol, megszűnik minden probléma, csak arra figyelek hogyan tudnék nagyon szépet lőni."

Réka elég szívós volt és nem bírt magával, egyre inkább csak azt várta, hogy újra mozoghasson, emellett a kíváncsiság is hajtotta, feszegette a testi határait a rehabilitáció során is. "Engem az motivált, hogy minél többet kihozhassak a helyzetből. Élveztem a gyógytornát, mert a kondi által le tudtam adni a fölös energiáimat, ez volt akkoriban a napom fénypontja, hiszen a testem használhatóbbá vált.

A műláb viselésekor 70 százalékkal több energiát kell megmozgatnom minden járáskor.

Az egy kilométeres séta már hosszútávnak számít nálam, egy pihenős hétvége után ilyenkor nagyon tud fájni a járás, kemény izommunkára van szükségem a lábam mozgatásához. Akik a lábamat készítették, javasolták, hogy tartsak egy tudatos, tápanyagdús étrendet, hiszen ha három kilót hízok, már nem férek bele a műlábamba és így fél évente új műlábra lenne szükségem, ezért betartom a helyes étrendet. Azt mondják, minden a genetikától függ. 21 év alatt sosem tudtam hízni, tömör izom voltam, amióta nem mozgok intenzíven, könnyen felcsúszik az úszógumi, ha nem figyelek oda. Ennyit a genetikáról."

Egy ilyen súlyos baleset és az azt követő hosszú, nem csak humorral, de szenvedéssel is járó időszak után Réka másként tekintett magára, mint korábban, ráadásul passzív féléven volt, jobbnak látta, ha a rehabilitáció után bezárkózik és nem megy sehova otthonról. "A baleset utáni ősszel nehezen tudtam elfogadni, hogy még mindig nő vagyok,

hiába voltam csinos és kék szemű, hiányzott a lábam, ezért nem tartottam magam szépnek.

Melegítőkben, alvós ruhákban éltem, nem akartam nőies ruhákat hordani, a ruhatáram nyolcvan százalékát nem tudtam felvenni, mert nem ment rá a műlábamra - akkor mintha kettévágták volna a jóérzésemet. Amikor 2015 februárjában visszatértem az egyetemre, végre azt éreztem, hogy én is megint fiatal vagyok, élettel teli, nem kell a nőiességem elvesztésén siránkoznom. Fellendült a szociális életem, végre azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az életigenlés."

Amellett, hogy az életkedve is visszatért, Réka inspirálta azokat, akik hasonló cipőben járnak, több felkérése is érkezett, az interjúktól kezdve a modellkedésig. Ez utóbbi is inkább szórakozást és önismeretet jelentette számára. "Eleinte a fotós ismerőseimmel kezdtünk el szórakozásképpen képeket csinálni, végül ez az irány komolyra fordult, amikor egy tervezőlány megkért, hogy legyek az új kollekciójának az arca - a Bionic nevű ékszerkollekció reprezentálja a kapcsolatot az emberi test és a mechnaikus világ között. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy mennyire át tudom adni a személyiségemet a képeken, amilyen valójában vagyok, de ehhez az értékteremtő eseményhez szükség volt egy jó stábra is. Számomra ez az, ami hiányzik a divat világából: attól, hogy valaki nem tökéletes, még jól mutathat egy fotón. Szeretem, ha nem az átlagot, hanem a meghökkentőt mutatják be, számomra ez sokkal inkább életközelibb."

A lány teljesen beintegrálódott az életbe, olyannyira mer álmodni, hogy már sportcéljai is vannak. "Ébredés után mindig csonktornázom, azaz a csonkizomzatot erősítem, hiszen minél izomsabb, annál aktívabb egész nap. Ehhez társítok felüléseket, kitartásokat vegyesen, néha még csípőre is gyúrok. A közeljövőben aktívabb leszek a konditeremben is. Sőt, amióta idén májusban, Lipcsében először kipróbáltam egy futólábat,ami annyira megtetszett, hogy azóta én is akarok egyet venni magamnak. Egy ilyen lábban elképesztő dinamizmus van, de a csonkizommal igen nehéz megmozgatni. A szerkezetet Heinrich Popow mutatta be, aki egyoldali amputált sportoló, tizenéve műlábbal sportol, rövid-és hosszútávfutó. Nagyon motiváló személyiség, ahelyett hogy azt mondaná >>Ne sportolj mert hiányzik a lábad!<< inkább bíztat, hiszen az adja meg az élet szépségét, hogy a hiányoddal is el tudsz jutni valahova."

Rékának július 20-a két éve elég komoly jelentőséggel bír. "Az a nap az újjászületésemé, amit azóta is ünnepelek, minden évben; koccintok a barátaimmal, kiülünk a velencei móló szélére és megünnepeljük, hogy itt vagyok. Ha esni fog az eső vagy jégeső szakad ránk, mi akkor is ott leszünk. A baleset óta máshogy élek, azelőtt nem volt ilyen körültekintő és boldog. Tudat alatt bevonzottam ezt a dolgot, már korábban is éreztem, hogy többre vagyok képes."

Ami pedig a motivációt illeti, a lánynak van egy kis fali táblája, ahova az őt motiváló dolgokat kitűzte. Van egy kedvenc mondata is: It’s not over until I win.

"A komforzóna egy nagy szemétláda tud lenni, mert elhiteti velünk, hogy másra sem vagyunk képesek, csak arra, ami eddig tőlünk telt. Amint ezen túllépsz és megtapasztalod a kitartásodat, a fizikumodat, ott kezdődik az igazi élet, ettől válhatsz magabiztossá, ez adja a legnagyobb motivációt számodra, hogy megtapasztalod a saját nagyságodat!" - zárta inspiráló sorait Réka.

Rajt:

Elérkezett a 100. Move it, Blondie sportbeszámoló! Nem csak leírni jó érzés, de belegondolni is különleges, hiszen közel három év alatt jutottam el idáig. Néhányan kérdezik, hogy miért csinálom, van-e értelme stb. Ha valaki szenvedélyesen szereti azt, amit csinál és erre, valamint a célra koncentrál, akkor minden nehézség vagy rossz gondolat könnyen eltűnik.

Ez alkalomból különleges cikket akartam írni egy nem hétköznapi sportról, ezért döntöttem amellett, hogy lőni fogok.

Ahogy én láttam:

A Gepárd lőtér fele tartok, még nincs elképzelésem arról, hogy mire készüljek. Vagyis de, Clint Eastwood és a Született feleségek szereplői, de főként Bree már felvázolták előttem, hogyan néz ki egy fegyver, miként lehet vele puffogtatni és mennyire lehet veszélyes. Odaérve a földszinti, majdhogynem katakombában a lőtér vezetője fogad, szívélyesen mond el mindent annak érdekében, hogy ne történhessen gond, hiszen éles fegyverekkel fogok lőni.

Pár perccel később – fülhallgatóval a fejemen – már beljebb kerülök: éppen egy kommandós képez ki egy másikat, eközben a szomszéd „szobában” is lőnek, a padlón töltényhüvelyek hevernek mindenfele. Mint egy videójátékban.

A távolabbi helyiségben az elsőre morgós, ám nagyon óvatos Ati bácsi ugyanúgy felkészít a fegyverek biztonságos használatára, elmondja a működési elvüket is, itt az ideje annak, hogy felvegyem a védelmi szemüveget.

Tíz méterről kell lőnöm a céltáblára, terpeszben állva, rogyasztott térddel, előre dőlve, kinyújtott kézzel. Ha már a sport részét nézzük: pár lövés után szinte fáj a karom és a hasamat is feszítem közben.

Két fegyvert is kipróbáltam:

1. 0.22-es Smith&Wesson, avagy a meggymag köpködő, ami emlékeztet western filmek népszerű fegyvereinek egyikére. Könnyű, egyszerűen kezelhető, minden lövés után fel kell húzni a kakast, hogy újra tüzelhessek.
2. A 9x19 tüzelő glock 17-es 4. generációs, öntöltő fegyvere már sokkal erőteljesebb. Nem csak a szememet csukom be lövés közben, de visszatolja az alkaromat minden puffogtatás.

Amikor már nem fogom elég szorosan a fegyvert alulról és engedek a feszítésből, Ati Bácsi belövi ezt a mondatot:

„Ne cappucinót szolgáljon fel, tartsa a fegyvert.”

Első lövésre ezt produkáltam:

Ami fontos:

Soha nem lehet csőre töltött fegyverrel, a puska csövét felfele tartva más felé fordulni, ugyanis életveszélyes. Mintha egy videójátékban lettem volna, előttem, mellettem, mögöttem lőttek, csak tompa hangokat és puffogásokat hallottam.

Hol? Gepárd lőtér, XXII. Budapest Nagytétényi út 66.
Mennyibe kerül? http://gepardloter.hu/csomagok.html
Mit vigyél? kényelmes, sportos ruha; minden más szükséges felszerelést adnak ott.