Illés Adorján és barátja, Ádám már közel másfél éve kerülik meg a Földet, bringával! Az egyedi étkezést folytató és örökké jókedvű Adorjánt ezúttal Délkelet-Ázsiában értem utol: elmesélte hogyan kerültek be egy buddhista kolostorba, miért váltak külön az útjaik egy időre Ádámmal és az jövőbeli tervein túl az élethez való jelenlegi hozzáállásába is beavatott.

A legutóbbi bejelentkezésed óta már több országot is a hátatok mögött hagytatok. Jelenleg hol tartózkodsz, és mit csinálsz ebben a pillanatban?

https://www.youtube.com/watch?v=z4hWF-xRPfg&feature=youtu.be

Június 13-án volt az egy éves évfordulója a földkerüléseteknek. Hogyan ünnepeltétek meg? Milyen érzések voltak bennetek, érkeztek gratulációk?

Ezen a napon pont külön bringáztunk. Reggel egy iskola melletti családi házban ébredtem, a reggeli után lehetőségem nyílt egy rövid beszédet tartani a diákoknak az utazás szépségéről, ezután elköszöntem a szállásadóimtól, majd elindultam. Egész nap felfelé kellett tekernem, nem foglalkoztam az évfordulónkkal. Este hulla fáradtan egy rendőrséghez értem, tőlük kértem szállást, de sajnos visszautasítottak. Viszont az egyik rendőrtiszt vett nekem kekszet és üdítőt, plusz lelkesen érdeklődött a biciklis földkerülés iránt. A lelkesedése rám is átragadt és a beszélgetésünktől feltöltődve ismét bringára ugrottam, így tekertem le még 10 kilométert a következő rendőrörsig, ahol már meg tudtam pihenni. Ott a bogárinvázió mellett internet is rendelkezésre állt, így kiírtam a Facebook-oldalunkra, hogy már egy éve úton vagyunk és megköszöntem az olvasóinknak a bíztató üzeneteket, amiket az utazásunk során kaptunk tőlük. Erre a posztra sok gratuláció érkezett.

Az elmúlt egy évben változott az élethez való hozzáállásod?

Továbbra is szeretek élni, reggelente hálát szoktam adni az égnek, hogy egy újabb napot kaptam ajándékba. Szeretem az embereket, a természetet, és az utazásunkkal járó mindennapos kihívásokat. Ahogy gyűlnek a tapasztalataim, bölcsebbé válok, ami lehetőséget ad önmagam mélyebb megismerésére, önkorlátozó hiedelmeim felismerésére és elengedésére.

Egy buddhista kolostorba is bejutottál, leírnád röviden az olvasóknak, hogyan sikerült és milyen volt odabent lenni? Emiatt lettél kopasz?

Jó párszor laktunk már buddhista kolostorokban. Először India Sikkim államában, ahol a főláma szobája melletti helyiségben kaptunk szállást négy éjszakára. Szálláskeresés közben megtudtam, hogy van két kolostor a városban, felbringáztam az egyikhez, és megkérdeztem a főlámát, hogy lehetne-e itt aludni pár napot. Ő beleegyezett, így pár napra beköltöztünk. Amíg ezen a helyen tartózkodtunk felhúztunk a tetőre egy hosszú zászlót a világbéke érdekében, közben megannyi érdekes sztorit osztott meg velünk a szerzetes barátunk. Például azt, amikor egy ember megdobott kővel egy kutyát, amire az ülve meditáló monk (szerzetes) hátraesett és elsírta magát, mivel átérezte a kutya fájdalmát. Pedig nem is látta az esetet, viszont érezte. A szeretet által összeköttetésben vagyunk egymással.

Ebben a kolostorban találkoztunk még fiatal szerzetes növendékekkel, egy roppant intelligens kislánnyal és a szertartásokra is beülhettünk. Úgyhogy szép emlékeket kaptunk innen.  A hajamtól pedig pár hónappal később, július közepén búcsúztam el Mianmarban, hozzáteszem, hogy azelőtt még sosem voltam kopasz. Épp indultam volna lenyíratni a séróm, amikor szólt Ádám, hogy ő is lenyírja szívesen. Ekkor szántam rá magam, hogy vágja le kopaszra, hiszen úgyis épp egy buddhista kolostor könyvtárában laktunk.

Sok országban jártatok már; minden kultúrára, vallásra nyitott vagy, netán van kedvenced is?

Ha választanom kéne, hogy az eddig látogatott országok közül hol szeretnék legalább egy évet eltölteni, akkor az Thaiföld lenne. Nagyon megfogott a thai emberek alázatossága, kedvessége és a békés természetük. Imádtam Pakisztánt is, mert lépten-nyomom barátságos emberekkel találkoztunk, Tádzsikisztán lélegzetelállítóan szép Pamír hegyvidékeit, Irán különlegességét, vagy Mianmar egyediségét. Minden országnak megvan a maga szépsége, ahogy a vallásoknak is. Az én vallásom egy szóból áll: ez a szeretet.

Júliusban ünnepelted a szülinapodat, ennek alkalmából készítettél egy videót, amit mindenkivel megosztottál, aki felköszöntött. Hogy telt a napod?

Ádám, az útitársam és barátom reggel felköszöntött, ami után megnéztünk egy 900 éves fát, majd reggeli eltöltöttünk pár órát a meseszép bagani pagodák között. Ezután útra keltünk, de a perzselő nap és a mianmari vízumunk rövidsége miatt kétszer stoppoltunk, hogy minél hamarabb Mandalayba érjünk. Este pedig a rendőrség közbenjárásának segítségével egy vendégházban aludtam, ahol internet is volt, így meg tudtam köszönni a sok jókívánságot. Elérzékenyülve tértem nyugovóra.

Több könyvet is szeretnél készíteni az útról, mesélnél ezekről bővebben?

Nagyon szívesen. Jelenleg három különböző könyvön dolgozom, az egyik címe: Érzelmeim és gondolataim az Úton– hétről hétre ha épp rám jön, le szoktam írni hogyan érzem magam, mi jár a fejemben, illetve milyen nehézségekkel küzdök éppen. Amikor még Nepálban jártunk, visszaolvastam az irományomat és szépen látszik a tartalmon a belső világom alakulása. Szeretek írni, ahogy pötyögöm befelé a gondolataimat és az érzéseimet, olyan, mintha tükörbe néznék és őszinte beszélgetésbe kezdenék magammal. Miután hazaérek majd, átolvasom az egész irományt, és ha úgy találom, hogy egy olyan anyagot sikerült összeraknom, ami mások számára is hasznos lehet, akkor kiadom könyv formájában.

A második könyv a Hihetetlen emberek címet kapta. Ennek a története akkor kezdődött, amikor Tádzsikisztán fővárosában találkoztunk kb. tíz túrakerékpárossal, akik szintén a világot fedezték fel. Éreztem, hogy ez egy különleges pillanat, nem minden nap találkozik az ember ilyen figurákkal, ezért interjút csináltam velük. Később valahogy kipattant a fejemből, hogy mi lenne, ha folytatnám az interjúsorozatot, sőt nem csak sportolókkal/utazókkal, hanem minden olyan emberrel csinálnék interjút, aki valami különlegeset csinál. A könyv különlegessége, hogy különböző emberek történetén keresztül derül ki, hogy miért érdemes a szívünkre hallgatni és milyen felfedezéseket rejt magában, ha az álmaink megvalósításán dolgozunk.

A harmadik könyv pedig a 100+ bakancslista. Már jó pár éve rá vagyok kattanva arra, hogy a kiteljesedésemen dolgozzak, emellett nagyon szeretem az embereket. Megannyi szeminárium, könyv és tapasztalás után mentorkodásra adtam a fejem, át szerettem volna adni a tudásom annak, akinek segíthetek vele. Fizetségül pedig egy ölelést kértem alkalmanként, lévén, hogy semmilyen hivatalos végzettségem nem volt a témában. Az első mentoráltam az egyik alkalommal odajött hozzám és megmutatta a bakancslistáját. A lista több oldalnyi részletes leírással, színes képekkel és dátummal ellátott elemeket tartalmazott, ahogy néztem a paksamétát, azon tűnődtem, hogy milyen király dolog és mentor létemre nekem nincs ilyen. Ez vett rá arra, hogy én is elkezdjem összeírni azokat a teendőket, amiket bánnék, ha nem csinálnék meg a halálom előtt. Mára már több mint 160 pontot írtam össze, amiből 20-at meg is csináltam. Ezeknek köszönhetően már sok érdekes kalandban volt részem, izgalmasabbá vált az életem. Amint meglesz a 100 elvégzett bakancslista-pontom, már megy is a gyűjtemény a nyomdába. Ezeken kívül majd pár év múlva egy mesekönyvet is fogok írni a világkörüli túránkról.

Ki tudnád emelni az eddigi legjobb és legrosszabb pillanatodat az útról?

A legrosszabb pillanatom talán akkor történt, amikor 2016 januárjában, Indiában figyelmetlenségből nekimentem az útitársam, Ádám bringájának. Ezután veszekedtünk és különváltunk egy időre. A szétválás után annyira, de annyira rosszul éreztem magam („hogy lehettem ennyire megabéna”), hogy azt találtam ki, meg sem fogok állni, addig, amíg össze nem esek. Aztán persze megálltam, és egy erdőszéli kisházban aludtam, másnap pedig olyan szintű tisztulási motiváció volt rajtam, amit még sohasem éreztem ezelőtt.

A legjobb pillanatot viszont nem tudom kiemelni, inkább leírok két jó dolgot, ami az út során történt velem. Indiában pár napig egyedül bringáztam egy hatalmas dzsungelben. Egyszer csak észrevettem, hogy az útszéli bokrok mögött egy széles folyó néz velem farkasszemet. Bár az útjelző táblák szerint tilos lett volna megállni, mégis leszálltam a bicajról és betoltam a folyó partjáig. Sehol egy ember, csak a természet és én. Mivel ezer fok volt egész nap, levetkőztem meztelenre és csobbantam egy nagyot, hűsölgettem a víz alatt, majd a partra evickéltem és leültem egy öreg fa hatalmas gyökérzetére. Ezután a tó szélén apró pillangók táncát tanulmányoztam, majd hirtelen a fa gyökere mögül előbukkant két narancssárga gyíkocska és kifeküdtek sütkérezni a napra. Közben csiripeltek a madarak és olyan volt az egész számomra, mint egy mese. Csak ültem és elvoltam.

A második Mianmarban történt, amikor meglátogattam a kajan törzset, azaz a hosszú nyakú csajokat. Ehhez át kellett kelni egy nagy hegyen, csomószor el is áztam közben. Az járt az eszemben, hogy milyen menő lenne, ha lenne egy közös fotóm a rugó nyakú csajokkal. Aztán azon morfondíroztam, hogyan csinálhatnék olyan fotót velük, amivel értéket is teremtenék a világnak. Ezzel a gondolattal a fejemben érkeztem meg egy kisvárosba, ahol egy kisboltban megfűztem egy anyukát, hogy adjon három üres lapot és pár darab filcet, mert küldetésben vagyok. Azt találtam ki, hogy felírom a három lapra, hogy You Are Amazing, azután keresek majd három rugó nyakú csajt, megkérem őket, hogy tartsák maguk elé a papírokat én pedig lefotózom ezt.

Aztán ha valaki ránéz a képre, lehet, hogy kicsit ráérez, milyen fantasztikus egyéniség ő valójában. Miután végeztem az írással, láttam, hogy három gyereke van az anyukának, így gyorsan beállítottam őket tesztfotóra. Az anyuka, a gyerekek és én is élveztem ezt a játékot, aztán átmásoltam az anyukának a képet és mentem is tovább a kajan törzs faluja felé.

Már kezdett sötétedni, de a falu még legalább tíz kilométerre volt tőlem, plusz éhes és fáradt is voltam. Beértem egy kis faluba, megálltam vacsorázni és pihenni. Ahogy majszolgattam, jobbra néztem, és ott volt egy hosszú nyakú csaj. „Ezt nem hiszem el” - gondoltam magamban meglepődve. Gyorsan odastartoltam hozzá és mondtam neki, hogy kell még két hosszú nyakú csaj, közben már mutogattam is neki a táskámból előrántott feliratokat. A hölgy térült-fordult és visszatért még egy rugónyakú hölggyel. Harmadik nem volt, így beugrottam közéjük és megkértem az egyik srácot, hogy fotózzon le minket. Vacsora után meghívtak egy közeli házba, hogy aludjak ott. Áttoltam a bringám, és ahogy beléptem a házba, kiderült, hogy aki meghívott srác, annak az anyukája is hosszúnyakú és ő csinált nekem reggelit.

Ádám, Adi útitársaként te hogy bírod a gyűrődést?

Sokszor nem könnyű vele. Teljesen más karakteretek vagyunk.

Önmagatok fenntartására vagy szállásért, ételért vállaltok itt-ott munkát, besegítést?

Pont a napokban voltunk Kuala Lumpurban, ahol elmentünk egy templomba és megkérdeztük, hogy tudnának-e szállás ügyben segíteni. Kiderült, hogy van szabad szoba, csak elég húzós áron lehet igénybe venni. Úgyhogy megköszöntük és már indultunk is volna kifelé, amikor megkérdezték tőlünk, hogy mit szólnánk, ha szállásért cserébe bútorokat pakolnánk? Na, ez már valami, egyből belementünk az üzletbe és négy óra pakolásért kaptunk két estére egy fullos szobát. Aztán kaptunk kekszeket, plusz zsebpénzt, és még tovább is maradhattunk, amiért cserébe lefestettünk egy cipősszekrényt. Olyanra is volt már példa, hogy kaptunk valahol szállást és cserébe összegereblyéztük az udvart vagy Ádám bemutatkozó videót csinált egy iskolának.

A rengeteg sport mellett szoktál nyújtani, másféle sportokat űzni?

De jó, hogy ezt kérdezed. Az út első hat hónapjában semmi egyéb sportot nem űztem, akkor még leginkább a túlélés volt a célom. Aztán ahogy telt-múlt az idő, a testem hozzászokott a hatalmas terheléshez. Viszont nehezen ment a mozgás, fájtak az ízületeim. Idén januárban úgy alakult, hogy az indiai Mysore-ban, ahonnan az Ashtanga jóga világhódító útjára indult, ott megtanultam én is jógázni. Ezelőtt is voltam már jóga órán, most viszont lehetőségem akadt két kiváló tanártól (akik ráadásul magyarok) a Napüdvözlés A és B mozdulatsorozatokat, valamint a helyes jógalégzést megtanulni. Innentől kezdve rendszeresen jógáztam, heti öt-hat alkalommal. Az ízületeim tapsoltak örömükben, a lépéseim pedig robotjárásból ismét könnyűvé és kecsessé váltak. 

Aztán július körül azt vettem észre, hogy már alig jógázok. Majd különös dolog történt: egy ismerősömmel beszéltem, aki elmesélte, hogy újfajta jógába kezdett, ahol mindenki egyéni mozdulatsorozatokat csinál, pont olyanokat, amik számára a legmegfelelőbb tisztulást és gyógyulást nyújtják. Ekkor a homlokomra csaptam és egyből tudtam, hogy én is így akarok jógázni. Pont egy thaiföldi tengerparton álltam, telihold volt és látszódtak a csillagok, amikor kiálltam a tenger szélére, megkértem a testem, és az Univerzumot, hogy csináljunk pont olyan gyakorlatokat, amik a legeslegoptimálisabbak számomra. Majd másfél órát jógáztam, nyújtottam és táncoltam, ezután akkora felszabadulás hullám tört rám, hogy úgy éreztem magam, mintha húszévesen épp a diszkóba készülnék, és tuti, hogy addig fogok táncolni, amíg a zene szól. Vagy tovább!

Innentől kezdve új időszámítás kezdődött nálam. Azóta minden nap csinálom a gyakorlatokat, pont úgy, ahogy a legjobban esik. Útmutatóm a testem különböző pontjain fellépő fájdalom és a megérzésem, ami által hagyom vezetni a mozdulataim és a légzésem. Egy olyan mozgás által elérhető gyógyulásra találtam rá, amivel életem végéig szeretnék foglalkozni.

Ha szeretnéd elolvasni a korábbi földkerülő interjúkat, megteheted itt, itt és ITT.