Lukovczki Réka mindig is aktív lány volt: sportolt, közösségi életet élt és az általa maximálisnak hitt határait feszegette. Mikor két éve egy autóbalesetben elveszítette a lábát, az átlagos életnek vége szakadt; elkezdődött egy nehéz, komoly kitartást igénylő időszak, amiből végül Réka jött ki nyertesen.

"2014 júliusában volt életem legkeményebb napja: az autópályán kisodródtunk a kocsinkkal, majd a szalagkorlátnak ütköztünk, aminek az egyik tartozéka bekerült az utastérbe és feldarabolta a lábamat. Eközben végig magamnál voltam, de a végére már annyira kevés vér volt bennem, hogy alig láttam, olyan sejtelmes, mátrixos volt minden. Tudtam, hogy baj van, de bíztam abban is, hogy erős vagyok és túlélem. Öt órával később felébredtem, fölemeltem a fejemet és láttam, hogy a térdemtől lefelé hiányzik a bal lábam. Először azt gondoltam, hogy oké, elveszett egy lábam, ez tragikus, viszont életben maradtam, szóval nagy mázlista vagyok."

Rékának a kórházban töltött időszakot a humor segített átvészelni, ennek kapcsán az egyik este eszébe jutott egy régi, gyerekkori álma.

"Mindig jedi lovag akartam lenni és arra is emlékeztem, hogy Anakin Skywalkernek sem volt túl sok végtagja, mégis nagyon klasszul harcolt a filmekben, éppen ezért megállapítottam, hogy én is egy szuper jedi alany lehetnék."

"A nővérek előtt azzal poénkodtam, hogy legalább nem kell már zoknikat pároztatnom, pozitívan álltam mindenhez. A kórházi időszak után kezdődött a rehabilitációm, ami hónapokig tartott. Egy nagy szakértelemmel bíró csapat dolgozott azon, hogy javuljak, mégis fantom fájásaim voltak a nap 24 órájában, amiktől az őrület határára kerültem. Ennek ellenére tűrtem a fájdalmakat, mert lábra akartam állni.”

A lány fejben már összetette az ideális láb kinézetét, máshogy képzelte el a műlábat, mint amilyen a valóságban volt. Mikor megkapta az első műlábát, egy kicsit csalódott volt. "Eleinte nem tudtam milyen formában fogják hozzám csatlakoztatni az új lábamat; azt hittem, hogy rám fogják műteni, de még arra is tippeltem, hogy majd agyhullámokkal fogom működtetni a szerkezetet, sci-fisen gondolkodtam. Az első műlábam borzalmasan nézett ki, egy kis henger alakú tokba passzírozzák bele a lábamat, amit vákummal zártak le, hogy benne maradjon. Ezalatt volt egy térdízület-szerkezet és a csinos vádlim helyén egy cső éktelenkedett, ami olyan ronda volt, hogy nem hittem szememnek. Hiányzott belőle az alakiság."

Az első csalódás idővel elillant, hiszen három hónap után már kapott egy valamivel fejlettebb darabot, addigra megtanulta a lépéseit is koordinálni. "Minden reggelemnek volt egy rutinja: gyógytornáztam, pszichológushoz jártam, voltak úszóedzéseim és délutánonként kondiztam, tornáztam. Az úszáskor le kellett vennem a műlábamat és idővel megszoknom, hogy nincs szükség hozzá két lábra. Gyerekkorom óta sportos alkat vagyok, minden mozgás vonzott. Imádtam futni, kosárlabdázni, kézilabdázni, focizni, íjászkodni és úszni. Az íjászatot azért is szerettem, mert tudatos életre nevel, nagyon kikapcsol, megszűnik minden probléma, csak arra figyelek hogyan tudnék nagyon szépet lőni."

Réka elég szívós volt és nem bírt magával, egyre inkább csak azt várta, hogy újra mozoghasson, emellett a kíváncsiság is hajtotta, feszegette a testi határait a rehabilitáció során is. "Engem az motivált, hogy minél többet kihozhassak a helyzetből. Élveztem a gyógytornát, mert a kondi által le tudtam adni a fölös energiáimat, ez volt akkoriban a napom fénypontja, hiszen a testem használhatóbbá vált.

A műláb viselésekor 70 százalékkal több energiát kell megmozgatnom minden járáskor.

Az egy kilométeres séta már hosszútávnak számít nálam, egy pihenős hétvége után ilyenkor nagyon tud fájni a járás, kemény izommunkára van szükségem a lábam mozgatásához. Akik a lábamat készítették, javasolták, hogy tartsak egy tudatos, tápanyagdús étrendet, hiszen ha három kilót hízok, már nem férek bele a műlábamba és így fél évente új műlábra lenne szükségem, ezért betartom a helyes étrendet. Azt mondják, minden a genetikától függ. 21 év alatt sosem tudtam hízni, tömör izom voltam, amióta nem mozgok intenzíven, könnyen felcsúszik az úszógumi, ha nem figyelek oda. Ennyit a genetikáról."

Egy ilyen súlyos baleset és az azt követő hosszú, nem csak humorral, de szenvedéssel is járó időszak után Réka másként tekintett magára, mint korábban, ráadásul passzív féléven volt, jobbnak látta, ha a rehabilitáció után bezárkózik és nem megy sehova otthonról. "A baleset utáni ősszel nehezen tudtam elfogadni, hogy még mindig nő vagyok,

hiába voltam csinos és kék szemű, hiányzott a lábam, ezért nem tartottam magam szépnek.

Melegítőkben, alvós ruhákban éltem, nem akartam nőies ruhákat hordani, a ruhatáram nyolcvan százalékát nem tudtam felvenni, mert nem ment rá a műlábamra - akkor mintha kettévágták volna a jóérzésemet. Amikor 2015 februárjában visszatértem az egyetemre, végre azt éreztem, hogy én is megint fiatal vagyok, élettel teli, nem kell a nőiességem elvesztésén siránkoznom. Fellendült a szociális életem, végre azt éreztem, hogy kezd visszatérni belém az életigenlés."

Amellett, hogy az életkedve is visszatért, Réka inspirálta azokat, akik hasonló cipőben járnak, több felkérése is érkezett, az interjúktól kezdve a modellkedésig. Ez utóbbi is inkább szórakozást és önismeretet jelentette számára. "Eleinte a fotós ismerőseimmel kezdtünk el szórakozásképpen képeket csinálni, végül ez az irány komolyra fordult, amikor egy tervezőlány megkért, hogy legyek az új kollekciójának az arca - a Bionic nevű ékszerkollekció reprezentálja a kapcsolatot az emberi test és a mechnaikus világ között. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy mennyire át tudom adni a személyiségemet a képeken, amilyen valójában vagyok, de ehhez az értékteremtő eseményhez szükség volt egy jó stábra is. Számomra ez az, ami hiányzik a divat világából: attól, hogy valaki nem tökéletes, még jól mutathat egy fotón. Szeretem, ha nem az átlagot, hanem a meghökkentőt mutatják be, számomra ez sokkal inkább életközelibb."

A lány teljesen beintegrálódott az életbe, olyannyira mer álmodni, hogy már sportcéljai is vannak. "Ébredés után mindig csonktornázom, azaz a csonkizomzatot erősítem, hiszen minél izomsabb, annál aktívabb egész nap. Ehhez társítok felüléseket, kitartásokat vegyesen, néha még csípőre is gyúrok. A közeljövőben aktívabb leszek a konditeremben is. Sőt, amióta idén májusban, Lipcsében először kipróbáltam egy futólábat,ami annyira megtetszett, hogy azóta én is akarok egyet venni magamnak. Egy ilyen lábban elképesztő dinamizmus van, de a csonkizommal igen nehéz megmozgatni. A szerkezetet Heinrich Popow mutatta be, aki egyoldali amputált sportoló, tizenéve műlábbal sportol, rövid-és hosszútávfutó. Nagyon motiváló személyiség, ahelyett hogy azt mondaná >>Ne sportolj mert hiányzik a lábad!<< inkább bíztat, hiszen az adja meg az élet szépségét, hogy a hiányoddal is el tudsz jutni valahova."

Rékának július 20-a két éve elég komoly jelentőséggel bír. "Az a nap az újjászületésemé, amit azóta is ünnepelek, minden évben; koccintok a barátaimmal, kiülünk a velencei móló szélére és megünnepeljük, hogy itt vagyok. Ha esni fog az eső vagy jégeső szakad ránk, mi akkor is ott leszünk. A baleset óta máshogy élek, azelőtt nem volt ilyen körültekintő és boldog. Tudat alatt bevonzottam ezt a dolgot, már korábban is éreztem, hogy többre vagyok képes."

Ami pedig a motivációt illeti, a lánynak van egy kis fali táblája, ahova az őt motiváló dolgokat kitűzte. Van egy kedvenc mondata is: It’s not over until I win.

"A komforzóna egy nagy szemétláda tud lenni, mert elhiteti velünk, hogy másra sem vagyunk képesek, csak arra, ami eddig tőlünk telt. Amint ezen túllépsz és megtapasztalod a kitartásodat, a fizikumodat, ott kezdődik az igazi élet, ettől válhatsz magabiztossá, ez adja a legnagyobb motivációt számodra, hogy megtapasztalod a saját nagyságodat!" - zárta inspiráló sorait Réka.