Osváth Ricsi története olyan, amit sokszor a filmekben is látunk: volt egy szenvedélye, a vívás, amit egy komoly sérülés miatt hagyott abba, majd egy teljesen más úton járt, de az élet mégis visszaterelte őt az eredeti kiindulásba – csak más felállásban. Ennek köszönheti, hogy a londoni és a riói paralimpián is képviselhette Magyarországot egy kerekes székben: mindkétszer éremmel jött haza!

A Szatmárnémetiben született Osváth Richárd már kilenc éves korában elkezdett vívni – emellett pár hónapig focizott is. Végül csak maradt a vívásnál és az edzőnője bíztatására a szülei elkezdték neki erőltetni a sportot: így nyerte meg a gyerekbajnokságot, volt balkán bajnok és életét onnantól fogva végigkísérte a vívás.

"2004-ben, első éves egyetemista koromban, focizás közben szereztem egy porcsérülést Nagyváradon. Megműtöttek, majd még egy évig vívtam annak ellenére, hogy nem volt gyors a felépülésem. A szakemberek mutattak pár gyakorlatot, azokat csinálgattam, de így sem lett egészséges a térdem. Pár hónappal később jött a junior világbajnokság, ami után már többször is megműtöttek. 2006 augusztusában újra ráestem a térdemre, amitől elfertőződött. 2009-ben ismét jelentkezett a fertőzés, ami után teljesen megmerevedett a jobb térdem, mert összeforrt benne két csont. Szó esett a protézisről is, de egyrészt addigra már sok műtéten voltam túl, másrészt nem is garantálták, hogy befogadja a szervezetem, ezért inkább kihagytam a lehetőséget" – meséli Ricsi zanzásítva azt az időszakot.

Ricsi 2004-ben egy időre letette a fegyvert és segédedző lett, annak ellenére, hogy elvégezte a helyi Testnevelési Főiskolát, rájött, hogy nem akar egy sántikáló testnevelés tanár lenni, ezért inkább szakmát váltott. "Ekkor jött az ötlet, hogy fodrászként keressem a kenyeremet. Édesanyám férfi fodrász, az unokatestvérem is, a nővérem pedig női fodrász, ezért a házunkban volt egy kialakított üzletszerű szoba, ahol idővel már hárman dolgoztunk. Nem voltam boldog, hiszen annak ellenére, hogy dolgoztam, bennem volt, hogy maradandót akarok alkotni. A fodrászat során ha valakit megnyírsz, akkor jól néz ki, de aztán pár hét múlva minden visszaáll."

Hiába tűnt úgy, hogy Ricsi élete a fodrászkodással révbe ért, sehogy sem hagyta őt nyugton a vívás gondolata. "2010 őszén rendezték meg a vívó-világbajnokságot Párizsban, már akkor foglalkoztatott a gondolat, hogy kerekes székesként vívnék, de nem tudtam miként tudok a sérültek közé integrálódni a négy ép végtagommal. Ahogy néztem a verseny élő közvetítését, láttam egy francia srácot, akinek megvolt mind a négy végtagja, csupán bottal járt.

Ezen felbuzdulva elkezdtem keresni Romániában a kerekes székes vívás lehetőségeit, de falakba ütköztem, annyit mondtak az illetékes helyeken, hogyha sportolni akarok, hát sportoljak és járjak konditerembe – mozgássérültként ezt nem tudtam megoldani.

Ekkor szóltam az edzőmnek, aki segített a továbblépésben, így Magyarország felé vettem az irányt, 2011 elején átestem egy kategorizáción és beadtam a magyar állampolgársági kérelmet. Eleinte ingázó volt a beosztásom: két hétig Beliczay Sándor vívómesterrel edzettem Budapesten, aztán ugyanennyit otthon, a saját edzőmmel."

A sportoló tisztában volt a vívás szabályaival, már csak az volt a kérdés, hogyan tud majd a kerekes székben mozogni. "Biztos voltam benne, hogy majd jönnek a mozgássérültek, simán megverem őket és én leszek a következő Szekeres Pál. Ez az illúzió 2011 májusáig, az első versenyemig tartott, ott jöttem rá, hogy annyira nem lesz ez egyszerű. Akkor kikaptam, egy hónappal később viszont második lettem a világkupán, de az igazi áttörést számomra a londoni paralimpia kvalifikációjának sikere jelentette." Szorgalmasan edzett és imádkozott, hogy kaphasson még egy lehetőséget, ami végül sikerült neki! Ricsi idővel megunta a Szatmárnémeti és Budapest közötti folyamatos ingázást és az év novemberében a magyar fővárosba költözött, majd fél éven keresztül a napi négy órás edzések mellett részmunkaidőben dolgozott. Így készült a londoni paralimpiára.

"Azt mondták, hogy a paralimpia nem hasonlítható a világversenyekhez. Ha tétről van szó, jól bírom a terhelést, jobban tudok koncentrálni. A londoni bronzmeccsem emlékezetes volt, mert tudtam nyerni egy asszót és így meglett a harmadik helyezés. Utána, mint minden érmes, én is kicsit jobban belekerültem a köztudatba, éppen ezért próbáltam hozni az eredményeket."

A londoni siker után a férfi megnősült, megunta az irodai munkát is, inkább gyerekekkel szeretett volna foglalkozni, ezért a Törekvés SE-ben helyezkedett el és segédedzőként dolgozott. (Ekkor már nem merült fel benne a sánta testnevelés edző gondolata.) Közben már készült a riói paralimpiára is, hiszen a verseny előtt két évvel már megkezdődött a szigorú kvalifikációs versenysorozat, ahol kiválasztják azt a tizenkét embert, aki kijuthat (országonként két ember indulhat egy adott sport kategóriájában).

"Nagyon izgultam Rió előtt, ráadásul 2015 márciusától 2016-ig nem tudtam érmet nyerni, valamiért ötödik-nyolcadik helyezéseket értem el. Idén áprilisban volt a világkupa, onnantól fogva újra nyertem érmeket, de nem volt meg a korábbi önbizalmam, féltem, hogy lebőgök. Egyéni kard és tőr számban indultam, mindkettő nehéz a maga nemében, előbbi már gyerekkorom óta végigkísért, utóbbit csak 2013-ban kezdtem el űzni az edzőmmel, Erdei Péterrel." A vívó megdolgozott a sikerért és az elismerését, de én mégis kíváncsi voltam arra, hogy mi a benyomása az emberek paralimpikonokhoz való viszonyáról.

"Mindenki csak gratulált, mondván le a kalappal előttünk, hogy ilyen hátránnyal is képesek vagyunk nagy eredményeket elérni. A társadalom is egyre inkább nyít a parasport iránt. A Törekvés SE egy intergrált hely, nem vagyunk elszeparálva, a gyerekek beülhetnek a székbe is, abszolút elfogadóak és nem nézik, hogy valakinek hiányzik a lába vagy sérülése van, csak az embert látják maguk előtt. A versenyeken látok sokkal súlyosabb sérülteket is, az én idézőjeles bajom semmi az övékhez képest" – mondta Ricsi.

A vívó Rióban két ezüstöt nyert!

Azt mondják, az ezüst fura lelkiállapotot jelenthet egy sportolónak, mondván éppen csak lecsúszott az aranyról. "Szerintem ez attól függ ki hogyan áll hozzá. Karddal nem voltam annyira esélyes az éremre, így, amikor elvesztettem a döntőt, inkább örültem neki! A tőr esetében már más volt a helyzet, ott tudtam, hogy el tudok csípni egy érmet. Végül azt a kínait győztem le, akit azelőtt sosem. Olyan jót vívtam, akkor, amilyet az elmúlt öt évben csak egy-két alkalommal. Amúgy az egészet úgy kell elképzelni, mint egy diplomavédést: készül az ember, belead mindent és a végén majd fut egy eredményt. Minél jobb sikereket ér el valaki, annál szerényebbnek kell lennie. Mindig erre törekszem és kérem is a feleségemet, hogy vágjon nyakon, ha elszaladna velem a ló, hiszen nem kell megváltoznom azért, mert nyertem egy érmet." 

Hogy mi motiválja Ricsit? Egyértelműen jobb akar lenni!

"Imádok vívni és motivál a tudat, hogy még jobb lehetek, emellett a világbajnokságon is első akarok lenni. Az ember mohó, mindig egyre többet akar.

Először szeretnék nyerni egy paralimpiát, aztán meglátom, hogy folytatom-e a sportot vagy sem. Az életben lépésről lépésre kell haladni ahhoz, hogy megvalósítsd önmagadat, így lesz igazán tartalmas az út, ha majd a végére érsz.

Én komolyan veszem a dolgokat, hiszen csak akkor van értelmük."