Lendvai Anna cisztás fibrózissal született, huszonévesen már túl van két tüdőátültetésen, de ennek ellenére szeptemberben többedmagával mászta meg a Kékestetőt. Önmagát akkor is stuffolta, amikor már az egy helyben állástól izomláza volt, de mindenben támogatta szerelme is, aki szintén ugyanezzel a betegséggel éli a napjait. Aki beteg és nem érez magában erőt a haladáshoz, mindenképpen olvassa el ezeket a sorokat.

„Csak két hónapos voltam, amikor kiderült, hogy cisztás fibrózisom van (CF). A betegség több szervet is érinthet, nekem a májamat és a tüdőmet gyengítette, fertőzéseket kaptam el és olyan volt, mintha folyamatosan meg lettem volna fázva. Sokat jártam kórházba és napi négy órát kellett foglalkoznom a tüdőmmel. Szerencsére nem okozott nagy törést a közösségi életemben, mivel asztmás oviba jártam, ahol megértőek voltak az óvónők” – kezdi történetét Anna, akinek az állapota ellenére már nagyon fiatalon megjelent a sport az életében.

„Ötéves koromban kezdtem el futni, mert az orvosok azt mondták, hogy így hatékonyan tudom edzeni a tüdőmet. Eleinte csak édesapámmal jártam, azután beiratkoztam egy atlétikai klubba és onnantól fogva mindennap futottam öt kilométert, amihez még hozzájöttek az erőnléti edzések. Amikor a vénás kezelések után is elmentem edzeni, simán lenyomtam húsz fekvőtámaszt is, de vigyáztam a tüdőmre, igyekeztem úgy élni, mint az egészségesek. Ez az időszak 15 éves koromig tartott, addigra elromlott a tüdőm, ezért inkább átváltottam teniszre, de azt is abba kellett hagynom, amikor 30 százalékos lett a légzésfunkcióm. Nem hagytam annyiban a mozgást, ezért elkezdtem biciklizni, még húszévesen is tekertem úgy, hogy közben az oxigénpalackról kaptam a levegőt. Abban az évben raktak fel a tüdőátültetési listára, egy év múlva megkaptam az első új tüdőmet. Sosem volt annyira fontos a sport, nem is nagyon szerettem futni, sokszor kényszerből jártam, de a teniszt nagyon szerettem, ez a mai napig így van” – mondta Anna.

„Miután megkaptam az első tüdőmet, alig vártam, hogy futhassak, hiszen ez jelentette a szabadságérzetet számomra, de a belső varrataim miatt fél évig nem futhattam. Eleinte csak kisebb távokat kocogtam, strandröplabdáztam, három hónapos koromban már napi 2x16 km-t bringáztam!” A lány sikerélménye sajnos nem tartott sokáig, ugyanis féléves korában – a műtét után – lett egy kilökődése. Megoldásul szteroidlöketet kapott, amiért leállt a bélrendszere és a szíve a gyomra felé kezdett csúszni. Kiderült, hogy az első műtétnél megsértették a rekeszizmát és ez okozta a problémát.

„Újra megműtöttek, 2015 januárjára már felépültem, ismét bicikliztem, de márciusra feladta a tüdőm a szolgálatot. Gyorsan történt a leépülés, májusban már intenzívosztályra kerültem, júniusban kerekes székben voltam, bár még akkor sem tudtam leülni a fenekemre, ezért otthon edzettem, hogy maradjanak izmaim. 2015 novemberében végül kaptam egy újabb tüdőt, februárban kerültem ki a kórházból, de az intenzív fekvés miatt minden izmom elhalt. Amikor először felállítottak az ágyból, már attól izomlázam volt másnap. Így kezdődött a felépülésem időszaka, ezután kezdtünk el a szintén CF-es vőlegényemmel a kisebb dombokat megmászni, idővel már ment a gyorsgyaloglás is a futópadon.”

Anna esetében azonban az sem mindegy, hogy milyen táplálékot fogyaszt, nem vihet be akármit a szervezetébe. „Mivel rossz a felszívódásom, így 150 százalékkal több energiát kell bevinnem, hogy annak jó esetben a 80 százaléka felszívódhasson. Zsírban és szénhidrátban gazdag az étrendem. CF-esként mindent lehet enni, transzpantáltként a sok gyógyszer miatt cukorbeteg lettem és károsodott a vesém is, ezért figyelnem kell a só- és a fehérjebevitelre: nem ehetek, grapefruitot, élőflórás és nyers dolgokat, tojást is csak megfőzve és ha biztosan friss. Mivel előtte bármit megehettem, sokszor olyat kívánok, amit nem kellene, egyelőre még szokom az étrendet.”

A lány a második műtétje előtt már tudta, hogy valamilyen célnak lebegnie kell a szeme előtt a felépülési időszakban, innen jött neki az ötlet, hogy meg akarja mászni a Kékestetőt, amint felépült a tüdőátültetés után. Éppen jókor jött egy biztosító kampánya is, amire a lány pályázott és megnyerte. „Eleinte azért kezdtem el az ágyban is biciklizni, mert ez lebegett a szemem előtt.  A Kékes megmászására tudatosan készültünk, kétnaponta túráztunk a barátommal, akinek 30 százalékos a tüdőkapacitása.

Tudtam, hogy bárhova el tudok majd jutni és túlesek ezen. Eleinte ketten terveztük a Kékes megmászását, de annyian bíztattak és jelentkeztek, hogy Győrből buszokat kellett szervezni, a támogató cégek is folyamatosan kerestek meg. Eleinte tettem egy könnyű kijelentést egy ismerősömnek, hogy felviszem őt a hátamon, mivel éppen babát várt. Ennek híre ment és a sorstársaim is ezt kérték tőlem, ezért egyesével felvittem őket is – a pólóm hátára felírtam a nevüket” – mesél élményeiről a kitartó lány, aki elmondása szerint még sosem érzett akkora erőt magában, amit az ország legmagasabb pontjára érésekor tapasztalt meg.

„Nem tudom leírni az érzéseimet, ilyet még sosem éreztem, mint akkor, nagyon boldog voltam. Csodálatos, amikor több mint egy évet vársz valamire és szenvedsz érte, csak az lebeg a szemed előtt, elképzeled és végül sokkal szebb lesz a valóságban, mert sok emberrel együtt éled meg.  Abszolút ösztönző és fenomenális élmény volt!  Mostanra felocsúdtam és az esküvőmre, valamint a munkámra koncentrálok, de a jövőben újra fel akarok menni a Kékesre másokkal, a túrázás biztosan marad az életem része.”

„Mindig lehet valamit tenni a cél érdekében, akkor is, ha az ember beteg. Nekem azt mondták, hogy ne hagyjam az izmaimat elgyengülni, energiára volt szükségem a felálláshoz, ezért mindig legyűrtem a falatokat, amiket nem kívántam. Engem mindig is a jövőképem motivált és csak arra vártam, hogy mikor valósíthatom meg” 

– zárta Anna a beszélgetést értékes, megszívlelendő, motiváló soraival.