Hogyan képes egy kerekesszékes maratont nyerni? Megáll az élet, ha valaki tolószékbe kényszerül? Schober László, az örök optimista sportoló, kranking edző választ és inspirációt ad.

Óriásnak becéznek: honnan ragadt rád ez a név?

2010-ben megjelent egy cikk a kosárlabda csapatunkról, ahol „kalózkendős óriásnak” lettem megszólítva. Engem kevesen látnak kendő nélkül, mivel pikkelysömöröm van, amit nem szívesen mutatok másoknak és hosszú is lenne egyesével mindenkinek elmagyarázni az okát. Illetve a magasságomon kívül (2 méter 5 centi magas vagyok) az is közrejátszik, hogy ekkortájt ismertem meg a kedvesemet is és a Suhanj alapítványnál ő dobta fel ezt a nevet, így rákerült a mezemre is ez a becenév. 

Kranking oktató vagy, a Suhanj alapítvány önkéntese, rendszeresen edzel és időt, energiát nem kímélve jelensz meg a különböző sporteseményeken, mindezt kerekesszékesként. Kezdjük az elején: hogy indult a történeted? 

2005. augusztus 30-án volt egy gerincműtétem, egy jóindulatú daganatot vettek ki részlegesen  a gerincvelőm mellől, de az idegrostokon rajta hagyták és ezért lett nekem egy részleges bénulás a lábamban. Rehabilitációkon vettem részt, majd 2008-ban leérettségiztem. Ugyanabban az évben csatlakoztam a Törekvés SE kosárlabdacsapathoz, hiszen magas vagyok, szeretek sportolni, mindig is mozogtam. 2011-ben Molnár Marietta, alapítványi önkéntes révén kerültem a Suhanj-hoz, mint futó. Ekkortájt már „lefutottam”rész maratoni távokat egy speciálisan kialakított kerekesszékkel.Idén már megnyertem a SPAR Maratont.

Gratulálok, ez hatalmas teljesítmény! Tetszik, hogy ti is futásnak hívjátok ezt a tevékenységet…

Abszolút, mások gurulásnak, mi futásnak.

Így most már hatványozottabban érdekel, hogy a műtétet követően mi volt az a momentum vagy esemény, ami miatt nem merültél el az önsajnálatban? Mi motivált?

Amikor magamhoz tértem a kórházban, minimálisan tudtam mozgatni a lábamat és napról-napra jöttek vissza a mozdulatok. Szükségem volt rehabilitációra, hogy jobban menjen a járás, ami egy ideig jól is ment, de idővel olyan váratlan görcseim és fájdalmaim lettek, amelyek miatt ismét nem tudtam járni. Azóta megtudom tartani magam, de bizonyos mértékig engedelmeskednek nekem a lábaim, a bal kevésbé. Szerencsére pozitív gondolkozású ember vagyok és nem esem kétségbe, ha székben kell ülnöm. Az orvosok sem tudtak kezelni a rehabon, az egyik mondta is a másiknak: „Te, ezzel a Schoberral nem tudok mit kezdeni, beül a székbe és föl-alá járkál, emberekkel beszélget.” Azáltal, hogy embereknek segítettem feldolgozni a problémájukat, a sajátom is könnyebbé vált.

Tehát a pozitív gondolkodás és hasonló szituációban lévő emberek, új ismeretségek segítettek neked a feldolgozásban?

Igen, de nekem is volt, hogy 3 másodperc alatt magam alá szakadtam, ez benne van a pakliban. 

Hogy találtál rá a krankingre? Miért tetszett meg?

2012 áprilisában ismertem meg Tar Csabát, ugyanis az alapítvány lehetőséget kapott, hogy páran kerekesszékesek kipróbálhattuk a krankinget, miközben a többiek a spinningen edzettek. Elkezdtük megismerni ezt dolgot, ami akkor még újdonság volt Magyarországon.

Úgy tudom Te vagy az első magyarországi kerekesszékes kranking oktató… Mikor szerezted meg az oktatói képesítést, és ez milyen kihívást jelentett számodra?

A kipróbálást követően, az év júniusában az alapítványtól négy csapattársammal együtt kaptunk egy kranking oktatói képzést. Az első nagy debütálásom pedig az idei Fittarénán volt.

Bizony, ott láttalak én is először, ahol az edzéseiden kívül is szorgosan segítettél az embereknek egy-két kranking fogásban. Milyen gyakran tartasz órákat azóta?

Hetente kétszer tartok órát: egyszer a Mozgásjavító Intézetben és egyszer önszorgalomból Tar Csabával közösen a Life1-ben. Az a célom, hogy minél több helyre eljuthassak oktatóként.

Az edzőtermekbe tömegközlekedéssel jutsz el. Mik a tapasztalataid mennyire „kerekesbarát” a tömegközlekedés, és tapasztalható-e ebben pozitív változás? 

Pestszentimréről járok, mindig előre megnézem, hogy mikor járnak alacsony padlós buszok, bár előfordul, hogy nem az jön, miközben annak kellene, emiatt volt már összetűzésem a BKK-val. Beérve a városba már sokkal könnyebben mozgok mindenfele villamossal, buszokkal. Szerintem az akadálymentesítés jelenleg 45%-os.

Elfogadsz segítséget másoktól?

Segítség és segítség között is van különbség. Ha valaki felajánlja a segítségét, de tolakodó, akkor visszautasítom, az már a túlzott segítő, aki nem tudja, hogyan kell, de már elkezdene tolni. Ezzel szemben, ha felajánlják és hagyják, hogy elmondjam, hogyan kell, akkor örömmel fogadom el a jóindulatot. Ha én kérek segítséget, akkor  az emberek „ugranak”, hiszen pozitívan, mosolyogva közelítem meg őket és ezért nem mondanak nekem nemet.

Melyek a fontosabb jövőbeli terveid, céljaid a sportot illetően?

A sporttal kapcsolatban, hogy minél jobb oktató legyek, több maratonversenyen részt vehessek és kijuthassak a 2016-os riói paralimpiára maratonversenyzőként. Én addig is mindent megteszek, hogy ez megvalósuljon, de ehhez Handcycle-re, sok edzésre és szponzorokra van szükségem.

Saját tapasztalataid alapján, mit tudsz tanácsolni azoknak, akik nem éreznek magukban elég akaraterőt a sportoláshoz, vagy pedig feladták?

Próbálok több embert megszólítani, hogy mozduljanak ki, jöjjenek a szabadba. Több kerekesszékessel is felvesszük a kapcsolatot, azokkal is, akik nem régóta kerültek székbe, ilyenkor elmondjuk nekik hogyan haladhatnak tovább és hogy nem áll meg az élet számukra.

Fotó: Lindmayer Zsolt