Harkányi Árpád és Zárug Zita 2011 júniusában indultak világkörül nászútra bringával. Azóta folyamatosan úton vannak, a bringáik nagyon jól bírják a strapát, ahogy ők is, hiszen már több, mint 31.000 kilométer van a hátuk mögött, és még jövő őszig úton lesznek. A feleség, Zita avatott be abba, hogy hogyan készültek fel az útra, mi a kedvenc élményük, mennyire kovácsolta össze őket a túra, és milyennek látják a magyar bringa kultúra szintjét a külföldhöz képest.

Árpi és Zita

Merre várható, hol ér el benneteket a karácsony napja, valamint hol kezditek el az új és egyben ezt a túrát lezáró éveteket?

Nem tudjuk még, hogy hol leszünk karácsonykor, de valahol Guatemala vagy El Salvador környékén. Az új évet is valószínűleg ugyanott fogjuk tölteni. Bizonyosat ennyire előre nem tudunk mondani, csak az biztos, ami már megtörtént. :)

Visszamenve az időben addig a bizonyos 2011-es júniusi indulásig: előzetesen hogyan készültetek fel a túrára? Kerestetek szponzort és mindennap edzettetek?

Nagy rohanás volt az indulás előtti év, különösen az utolsó hat hónap. Esküvőszervezés, oltások, vízumok beszerzésével, információgyűjtéssel és a szponzorokkal való egyeztetéssel telt, amire sok idő és energia ment el. De megérte! Már az egy csoda volt, hogy sok olyan vízumot előre megkaptunk, amelyeket csak az anyaországokban lehet beszerezni. Edzeni nem edzettünk, ez nálam nem különösebben volt érdekes, mert mindig is úgy gondoltam, hogy én nem sportember vagyok, hanem utazó – kerékpáron. Volt teszt-túra, amikor eltekertünk Rómáig, de nem erősítés céljából, hanem azért, hogy a frissen kapott rekumbens kerékpárokat kipróbálhassuk. Nehéz volt. Ahogyan az út eleje is, de körülbelül két-három hét alatt megerősödtünk annyira, hogy már nem kellett aggódnunk az út fizikai oldala miatt.

A világkörüli utatok során mennyi volt az átlag legmagasabb tekerésetek egy nap?

137 km, szembe szélben, sivatagban, 40 és 50 kilogrammosra pakolt kerékpárokkal Türkmenisztánban. El kellett érni a határt...A napfelkelte előtti sötétben indultunk, naplemente utáni sötétben érkeztünk, de ennek így kellett meglennie. Az átlagunk körülbelül 60-90 km között mozog naponta, attól függően, hogy milyen a terep, az időjárás, a szélirány, a kedvünk, mennyire vagyunk éhesek, mikor megy le a nap, és sorolhatnám még.  Nem vagyunk amúgy a „legek” megszállottjai, hiszen ez nem verseny, hanem nászút! Néha előfordul, hogy valamiért meg kell tolnunk a túrát és sietnünk kell, például az imént említett határzáráshoz odaérni, vagy a csak kéthetente közlekedő hajót elérni, ilyenkor nincs mese, menni kell. De  mindezek csak nagyon kevés alkalommal fordulnak elő. Az egyik büszkeségem, amikor 100 kilométert tekertünk le Tadzsikisztánban a Pamír magashegyi úton, 4000 méteres magasságban, ahol már kevesebb a levegő, ráadásul épp hasmenésem is volt; el kellett érni a következő házat, mivel hó volt és hideg, nem tudtunk volna hol aludni.

Ennyi kilométer megtétele mellett odafigyeltek a nyújtásra is?

Húha...nem. Szerintem még sosem nyújtottunk egy tekerés után sem. Kellene? Árpi szokott nyújtani, ha kimegy futni, de azt azért, mert a futás merőben más izmokat mozgat meg, és nem szeretne szenvedni, ha visszaül másnap a biciklire.

Mik a legfőbb változások, amelyeket a külsőtökön és a belsőtökön egyaránt észrevettetek az utatok hatására?

A külsőnkön a legegyértelműbb a változás, legalábbis a külső szemlélő számára. Az első pár hét/hónap alatt alakult ki az alapvető fizikumunk, amiből gyakorlatilag mind a mai napig élünk. A betegségek hatására (lázas hasmenések, gyomorrontások) fogytunk le sokszor drasztikusan, ez jellemzően az indiai szubkontinens területén volt így, akkor nagyon vékonyak voltunk. Mostanra már több rajtunk a zsír, de ez nem különösebben zavar minket.

A belső változásokat nehezebb nyomon követni, és többnyire nehéz is róla beszélni. Nyitottabbak, nyugodtabbak, felszabadultabbak lettünk, a hirtelen jött változások nem zavarnak meg bennünket.  Amitől egy átlagos nyugati ember kiakad és veri az asztalt, hogy ő nem erre fizetett be, mi csak a vállunkat vonogatjuk, hogy „majd lesz valahogy”.

A Pamír magashegyi úton

Előfordult baleset vagy olyan szituáció, amikor valamelyik bringa „bedöglött”?

Volt pár törés, de nem közúti balesetből adódóan. A csomagtartók törtek el (az egyik épp most is), ez a túlterhelés miatt volt, ugyanis túl sok a holmink. Egyszer eltörött Árpi biciklijén a felfüggesztés fölötti tartórúd, de már aznap postára is adta a szponzorunk a pótalkatrészt. Volt pár defekt, egy-két kábelt ki kellett cserélni, új fékpofákat kellett betenni, de ezek kopóalkatrészek, ezért ez természetes. A fekvőkerékpárjaink rettentően strapabíróak, sokak csodálatát elnyerik, hogy milyen jól teljesítik a több éves erős terhelést.

Amellett, hogy – feltételezem – még inkább összekovácsolt titeket ez az út, van energiátok arra, hogy összevesszetek? 

Igen, van, de ezek csak összezörrenések, és csak akkor, ha az egyikünk (vagy mindkettőnk) fáradt, nyűgös vagy éhes. Vagy amikor Árpi mindig benne hagyja a zsebkendőit a nadrágzsebben a mosáskor. Ezek a „veszekedések” nem tartanak öt percnél tovább, mindig bocsánatot kérünk egymástól és kiengesztelődünk. Ez fontos, nem fekszünk le haraggal, hiszem még egy banálisnak tűnő probléma („Miért etted meg az összes müzlit?”) is tud haragként emészteni, ha nem beszéljük meg.

Indonéziában, a Bromó vulkán kráterében

Kitudnátok emelni egy (vagy akár több) olyan eseményt, ami nagy hatással volt rátok?

Nem igazán. Nagyon nehéz kiválasztani ennyi élményből kettőt-hármat. Illetve az egész utazás maga, hogy kitesszük magunkat a nagyvilágnak, milliónyi emberrel találkozunk, százféle kultúrát megismerünk, folyton más ételeket eszünk, új nyelvekkel ismerkedünk. A tény, hogy elég bátrak voltunk nekiindulni, azt hiszem, ez az első lépés volt a legnehezebb!

Melyik város/ország az, ahova bármikor visszamennétek mindezek után akár repülővel is?

Az egész világ! Mindegyik ország adott nekünk annyi csodát, amiért szívesen elmennénk „még egy körre”. :)

Szerintetek milyen szinten van a magyar bringás kultúra a külföldihez képest? 

Amennyit innen, az interneten és a barátok elbeszélései alapján valamint a három évvel ezelőtti tapasztalataink alapján látunk, az nagyon pozitív. Sokan ülnek biciklire és egyre jobb az autós-kerékpáros viszony. Nagy örömmel látjuk például a Magyar Kerékpáros Klub tevékenységét is, akik folyamatosan tesznek azért, hogy a kerékpáros helyzet egyre jobb és jobb legyen. Valóban van pozitív változás, és kezdik egyre többen meglátni a lehetőségeket a kerékpározásban. Mire mi hazaérünk, egy burjánzó kerékpáros társadalommal fogunk találkozni. Ehhez képest a legtöbb országban ahol jártunk, alulfejlett a kerékpáros kultúra a magyarhoz képest, talán csak Sydney-t és egy-két másik nyugati város központját hozhatnánk fel követendő példaként.

Bangladesben

Ha hazaértek ősszel, szerintetek lehetséges, hogy ismét útra keltek majd valamikor, mert unni fogjátok a világjáráshoz képest ingerszegény Magyarországot? 

Magyarország nem ingerszegény! Rengeteg csoda és felfedezni való van a mi szép hazánkban, rengeteg dolgot lehet otthon megnézni vagy csinálni! Elég csak egy akármilyen hazai turizmussal foglalkozó honlap vagy iroda felhozatalát megnézni, vagy ebben a témában olvasni és rájön az ember, hogy sokkal több dolog van otthon, mint azt elsőre gondolja. Több, mint ezer éves kultúra, szép ország, van mit nézni! A terveink között szerepel, hogy végigjárjuk az Országos Kéktúrát, illetve hogy sokat és minél többet kiránduljunk otthon.

Forrest Gump habár más ok miatt kezdett el futni, de mire átért Amerikán seregnyi ember követte őt. Nektek akadtak követőitek az utatokon akár csak egy szakasz erejéig?

Nekünk Magyarország határáig voltak útitársaink, illetve Temesvárig négyen voltunk, aztán Isztambulig hárman. Útközben akadtunk össze több más kerékpárossal is, akikkel – mivel egy irányba mentünk – összefonódott az utunk hosszabb-rövidebb szakaszra. Nemrég egy magyarországi hölgy vette fel velünk a kapcsolatot, akivel együtt fogunk tekerni egy darabon ha sikerül kijönnie ide Közép-Amerikába.

Valamint szeretnénk, ha a magyar határtól minél többen csatlakoznának hozzánk, amikor hazaérkezünk. Hogy pontosan melyik határnál lépünk be az országa, azt még nem tudjuk, de minden információ kint lesz a honlapunkon és a Facebook oldalunkon is.

A ti esetetekben már nem csak mindennapi motivációról, hanem küldetésről beszélhetünk. Szerintetek mitől lesz egy igazi sportember kitartó?

Nem igazán tartom magam sportembernek, de tény, hogy komoly fizikai teljesítményt mutathatok fel ezzel a 31000 letekert kilométerrel. Pont mivel nem érzem magam sportembernek, és nem igazán mondhatom el magamról, hogy rettentő izmos lennék, ezért tudom tapasztalatból mondani, hogy minden a fejben dől el. Én csak egy pesti lány vagyok, semmi több, mégis le tudtam tekerni azt a 137 kilométert, vagy azt a másik 100-at, magashegyi körülmények között. Tudom, hogy képes vagyok rá, így megteszem.